„Ha boszorkány vagy, a legfontosabb feladatod elvegyülni. Olyannak látszódni, mint a többiek.”*

Rita néni

Ómami igazi nagyasszony volt. Reneszánsz nő. Persze a kor és a hely ezt nem igazán engedte neki, mégis ahol lehetett kijátszotta a rendszert, kinyilatkoztatásaival felháborította a vaskalapos embereket. Tulajdonképpen féltek tőle, mert olyan erőket birtokolt, amiket senki nem tudott megmagyarázni. Öntörvényűségét semmi nem tudta megtörni, legyen az háború, kitoloncolás, téeszesítés, borhamisítás, vagy öregség, ahogy én ismertem meg. Haja sosem őszült meg. Idős korában is gesztenyebarna volt, csak az élete végén őszült meg egyik napról a másikra. Gyakran keverte a csehet magyarral, vagy azért hogy ne értsék, vagy azért, hogy otthon érezze egy kicsit magát. Pletyka járta, hogy VII. Eduárd, brit uralkodó leszármazottja. Eredeti néven Regina, de mindig mindenki csak Rita néninek hívta.

Amikor apám megismerte még a Megyer-hegyen laktak, és egy ilyen látogatás alkalmával családostul felkerekedtek, hogy bemennek a városba, Sárospatakra, megmutatják Józsinak, úgyse volt még itt sose. Nem látott az semmit Csorváson meg Krasznodáron kívül, művelődjön egy kicsit az udvarló. A hegyről a köves, poros úton mire lekászálódtak Patakra ómaminak elszakadt a szandálja. De hát még mentek volna tovább, megmutatni Józsinak a borászatot, pataki várat, úgyhogy ómami félig mezítláb beslattyogott a cipészhez, hogy hát meg kéne csinálni ezt a lábbelit. –„Jól van asszonyom, holnapra kész lesz.”-mondta a cipész. –„Ne basszon már, Durányik bácsi, nekem azonnal kell ez a szandál!”-kelt ki magából teljesen óanyám. –„Asszonyom, akkor üljön le, máris készítem.”- Mondta a megszeppent Durányik bácsi és öt perc alatt megvarrta a szandált.

Anyám

Mikor anyám leváltotta a partvist pipettára, orosz nyelvkönyvekre és algoritmustáblára még nem tudta, hogy egyszer majd megint magához fogja ragadni. Átverekedte magát úgy az életen, hogy csak materializmus van, Lenin, kolhoz, vegyészet, racionalitás. Már jóval a három gyerek megszületése után a 80-as években kezdett el esztétikát tanulni. Olvasni mindig szeretett, ahogy megtanult, folyamatosan a könyveket bújta. Ez ma is így van. Mintha az élete múlna azon, hogy olvashat-e. És végül is ez így van. Az olvasás folyamata olyan hatással van az agyra, jellemre, képzelőerőre, hogy az semmivel nem helyettesíthető. Egyfajta megküzdési stratégia. Anyám érzékel és lát, de nem akarja ezt bevallani magának. Főleg álmában kommunikál a másik oldallal. Sokszor látok a szemén olyan nézést, mintha éppen valakit megátkozna, és ember legyen a talpán, aki azt az átkot kibírja, vagy feloldja. Persze lehet, hogy ez az üveges tekintet a szürke hályogműtét miatti lencse betét eredménye, mindenesetre ijesztő. Harcol. Fél. Megfigyel. Félelemben tart. Magához láncol. Nem érzi, hogy ezzel veszít el végleg mindent. Hogy ez felesleges. Ha engedné a dolgokat maguk útján menni, ha megengedné magának, és másoknak, hogy szabadok legyenek, akkor mindent megkaphatna, amit valaha is akart, és ami minden élő lénynek joga: a boldogság, a bőség, a szabadság, a fiatalság, az erő, az egészség, az egység. Ezek vagyunk. Innen jöttünk és ide megyünk vissza. S lehet, hogy ez a köztes lét, nem az, amit a testet öltések közt élünk.

Tündérboszorkány**

Kiskorom óta másképp érzékelek. Tudom az emberek gondolatait, pontosan érzem, mit éreznek. Ez kislányként nagyon zavaró volt, mert nem igazán tudtam megkülönböztetni, hogy amit érzek, az velem van, vagy az ovis társammal, a Csabával, vagy a Cicóval. Mindig azonnal átláttam az embereken, olyan személyiségérzékelésem van, mint egy kutyának és detektív képességeim Miss Marple-ével vetekednek. Ez néha lehet veszélyes, sokszor nagyon megterhelő. Egy volt kolléganőm mondta: -„Rita, tegyél úgy, mintha tök hülye lennél!” Ezt próbálom követni, de nem nagyon megy. Igazán irritál, ha hülyének néznek, mért tennék úgy? Azt is pontosan tudom, mi fog történni vagy, hogy egy emberrel mi történt, mért olyan, mi hajtja. Napra pontosan meg tudok mondani bekövetkező eseményeket. Érzem, ha valaki meg fog halni, vagy ha távol van tőlem, mikor megy el az élők közül azt a pillanatot pontosan érzem. Nem lehet elmagyarázni, hogy mit érzek ilyenkor. Nagyon attól függ, hogy ki milyen körülmények közt megy el. Hogy maradt volna, de hívták, vagy már nagyon akaródzott menni, és megkönnyebbülés volt a halál. Fiatalabb koromban még a véleményemet is válogatás nélkül közöltem mindenkivel, az erős igazságérzet nem tett jót ezeknek a megjegyzéseknek. Rengeteg sértődés volt belőle, kivéve persze, akik jól ismertek, mert ők csak jót röhögtek, és mentek tovább, mintha misem történt volna. Aztán egyszer olvastam egy cikket a Nők Lapjában, ami pont az ilyen személyiségekről szólt, és ebben a cikkben javasoltak egy gyakorlatot. Ha valakiről véleményt akarsz mondani, vagy cselekedeteit kritizálni akarod, szembesíteni akarod önmagával, mielőtt kinyitod a szádat, tedd fel magadnak a következő kérdést: „Biztos, hogy ezt nekem kell vele közölni? Nem fogja majd valaki más megmondani neki, vagy az élet rávezetni?” És azóta ezt gyakorlom. Akik közel állnak hozzám még mindig élvezhetik pikírt megjegyzéseim áldásos tevékenységét, a többieket meg tanítsa az élet! Kis korom óta érdekel a másik oldal. Egy általános iskolai osztálykiránduláson még szellemet is idéztünk egy Jókai regényben leírt módszerrel. Örkény István szellemét és Óanyám szellemét hívtuk meg. Akkor még nem tudtam, hogy ezeket a szellemeket vissza is kellett volna küldeni, a Jókai regényben erről nem volt szó. Csak több mint 10 ével később egy Angyallátó operálta le rólam és küldte őket vissza, hagy végezzék a dolgukat. Az az osztálytársnőm, aki segítségemre volt az idézésben teljesen eltűnt, nem lehet róla tudni semmit, senkivel nem kommunikál.

Egy ideje olvasom az Akashát (indiai: A Beszélő fény krónikája) és az a gyanúm, hogy írni is tudok bele, mindenesetre meg fogom próbálni, majd tudatom veletek, ha sikerült. Szellemeket nem idézek többet. Csak az irodalom szellemeit. Az idézeteket. És önmagam szellemét idézem meg az irodalmon keresztül.

*Idézet: Kiss Judit Ágnes

**Címében egyezik Bosnyák Viktória regényével

Budapest, 2020. május 29.