Stefanos felgyűrte az ingujját, decemberhez képest igen meleg volt. A nap vakítóan sütött és élesen visszaverődött a tengerről, s Pireus homokkő házairól. A matróz már két hónapja nem látta a napot, a pentridgei börtönlázadáskor szökött fel a többi rabbal erre a banánhajóra, s húzta meg magát a csomagtérben. Már arra sem emlékezett, milyen az, ha süt a nap, s most a meleg, fényes, sugárzó égitest felé fordította az arcát. A börtönben is sötét volt, a hajón is. Olyan volt az élete most már több, mint két éve, mintha valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a napfogyatkozás igen hosszúra nyúlt volna.

Nem is akarta elhinni, hogy valami isteni szerencse folytán pont hazaérkezett. Mélyen beleszippantott a levegőbe, amelyben keveredett a tenger, az erős görög dohányfüst és a kávé illata.

Aznap is ilyen vakító napsütés volt, mikor Marie elhagyta. Stefanos eszét vesztve járta a párizsi sikátorokat, míg valahogy a Montmartre-ra tévedt. Volt ott a Moulin Rouge-ban egy furcsa alak, állítólag festő. S az egész este olyan torz volt, pont, mint ez a festő. Párizs alvilága gyűlt itt össze, s keveredett a különös ízlésű arisztokráciával. Hogy ott azon az estén pontosan mi történt, Stefanos nem emlékezett, csak arra eszmélt, hogy a rendőrök lefogták. Azóta a mai napig félálomban élt.

Vett még egy nagy lélegzetet, és elindul gyalog a városba. Messze volt, de örült, hogy végre megmozgathatja elgémberedett tagjait és, hogy a szabad ég alatt van. Mikor végre felkaptatott a Filopappou hegy tetejére, rágyújtott egy cigarettára, s kékesen bodrozódó füstjével a maró fájdalmat is megpróbálta kifújni. Nem tudta még mit fog tenni, de nyugatra az óváros, s keletre az Akropolis látványa valamiféle elmondhatatlan nyugalommal és bizonyossággal töltötte el. A fájdalom lassan kezdett engedni, lesétált a Dionysos színház mellett egészen az Athanasiou Diakou utcára, ahol Aglaja, a lánya élt.

Budapest, 2018. január 21.

Giselle gyors, praktikus mozdulatokkal belebújt a fürdőruhájába, lezuhanyozott, majd kilépett a női öltözőből az uszodába. Annak ellenére, hogy december volt és igen hideg, ragyogott a nap. A tető- és oldal ablakokon átragyogta a vizet és elvakítva visszatükröződött a felületén. A lány nagyon szeretett ide járni, mindig olyan nyári hangulat volt, a terek tágasak, de mégis barátságosak voltak, és így 1 körül kevesen voltak, nem szerette, ha kerülgetnie kellet az úszótársait, az csak elvonta a figyelmét arról, amiért tulajdonképpen idejött. Számára az úszás meditáció volt, főleg hátúszás közben tudott olyan állapotba kerülni, hogy már lassan azt sem tudta hol van, csak lebegett és gondolkodott.

Most ezt a gondolkodást megzavarta a vakító fény, megakadályozta a várt kimenetet. Giselle valahogy soha nem választott jól. Ahogy igen szarkasztikusan fogalmazott a halottak, homokosok és házasok keltették fel az érdeklődését igazán, ennek a három halmaznak metszéspontjában Oscar Wilde-val. De bárhogy is, a lehetetlen kapcsolatok jutottak osztályrészéül. Mindig olyanokat szeretett meg, akiknek nem kellett, vagy legalábbis nyilvánosan nem. Ő volt a cul de sac a férfiak életében, a „Másik nő”, aki volt is és nem is. Persze azt is tapasztalta, hogy a férfiak nem döntöttek jól, amikor Valaki mást –vagy valami mást, akár a karrierjüket- választották helyette. Mindig azonnal, vagy némi idő elteltével el kezdték őt hiányolni. Persze Giselle-nek addigra már elfogyott az energiája, elfáradt, megtört a bizalma. És abban sem volt teljesen biztos, hogy ezek a férfiak vele boldogok lettek volna.

A mintát már értette, és nem egyszer tapasztalta, de nem igazán tudta, hogy hogyan törhetné meg azt. Örökre maradjon az a Másik? Miért is ne lehetne ő az Egyetlen? Akarta ezt ő egyáltalán? Miért érezte, hogy ez olyan veszélyes? Mi történhet, ha valakivel kettesben marad? Mi az, vagy ki az amit-akit ennyire véd, hogy miatta rosszul választ? Ekkor a vízről visszatükröződve élesen belehasított egy napsugár a szemébe. Ez lehet az? Visszatükrözés? Ráadásul olyan visszatükrözés, ami a másikat elvakítja, és nem látja, hogy ki is igazából a vele szemben álló nő? Ennyire egyszerű lenne? Ő ezeknek a férfiaknak csak a "terapeutája"? Ha ez így van, a valódi terapeuták igencsak megszenvedhetik a terápiás kapcsolataikat.

Nagyot fújva feljött a víz tetejére, a lépcsőhöz úszott. Bármennyire nyomasztóak voltak a gondolatai az úszás után sokkal könnyebbnek érezte magát, s mire átöltözött, átjárta az elégedettség melege. Feltette a napszemüvegét és ruganyos léptekkel a buszhoz ment, majd nyugtázta, hogy otthon valószínűleg anyja vasárnapi húslevese várja, amivel akár a halottakat is fel lehet támasztani, és valahogy hirtelen jobb kedve lett.

Budapest, 2017. december 19. 

Kaspar feltette a szemüvegét. Mindig ez volt az első, amikor felkelt. Annyira rövidlátó volt, hogy az már a hatóságok szerint olyan súlyos látáskárosodásnak számított, hogy egy vakvezető kutyát utaltak ki neki. Amikor elment az állatért, egy kutya sem volt még kész a tréninggel, mire a telepvezető évődve odavetette: - „Vigye el Freját, a kecskét, az pont olyan okos, ha nem okosabb, mint a kutyák.”

Kasparnak tetszett a kecskelány, aki úgy ugrálta körbe, mintha mindig is ismerték volna egymást, és boldog mekegéssel játszani invitálta. – "Jó, ameddig várok a kutyámra, hazaviszem Freját.”- mondta az egykori rézkovács, s kötelénél fogva kivezette az állatot.

Teltek-múltak a hetek, hónapok, a cseresznyevirágzáson is túl voltunk, de Kaspar nem hallott a neki szánt kutyáról. Freját a régi kovácsműhely melletti réten tartotta, nem volt szíve megkötni. Az állat így is olyan kezes volt, azonnal a lába mellet termet, ha meglátta. Reggelente Kaspar most már nem üresen itta kávéját, volt hozzá friss kecsketej. De olyan furcsa volt annak a tejnek az íze, mintha kámfor lenne benne. Ettől a fanyar íztől valahogy élesebben működött Kaspar elméje, mintha valahonnan új erő támadt volna benne, és valaki örökké állna mellette, s mondaná, mit tegyen, vagy ami még furcsább, hogy mi fog történni.

Lassan egész Borneó szigetén elterjedt a híre, hogy a rézkovács próféciákat mond, s aki meg akarja tudni jó lesz-e a termés, vagy mikor megy végre férjhez, esetleg mikor esedékes a gyermekáldás, az csakis hozzá menjen. Kaspar még egy jó bögrényi kecsketejet is adott a vendégeinek, akik igen felvillanyozva távoztak.

Egy délután, amikor Frejával a napi sétájukat tették a közeli erdő mellet, egyszer csak a kovács arra lett figyelmes, hogy a társa valamit őrült erővel cibált, kaparta-rágta a törzsét, mérhetetlen éhséggel ette a leveleit. Mikor Kaspar közelebb ért, látta ám, hogy ez a kámfor fa. És ebben a szemvillanásban beléhasított, hogy lát. Freja minden nap megtépázta itt a kámforfákat, csak ő nem látta, csak a tején érezte. De most már látja is. Odament kis barátjához, megvakargatta szálkás homlokát, levette orráról a szemüveget és kihúzott derékkal, büszke léptekkel vette az irányt haza, a réz újra megnyílt birodalmába.

Budapest, 2017. november 22.

A fantom jobb térdét a szűnni nem akaró hidegrázás húzta. Múlt héten ez a fájdalom a könyökében volt, előtte a vállában. Egyáltalán hogy fájhat bármije, hiszen nincs is teste? Nyilván, fantom fájdalom.

A fantom rápillantott a zsebórájára: - 11 múlt 10 perccel, ideje készülni –gondolta. Ilyenkor teli hold idején nagy fantom találkozót szoktak tartani az egykori rajec-teplitzi fantompárt tagjai. - Ezek a fundamentalisták az agyára mennek. Biztos megint majd olyan felesleges dolgokról fognak beszélni, mint például a homoszexualitás. Egyáltalán, mi értelme bármilyen szexualitásról beszélni, ha nincs hozzá test? Fantom szex? Hú, de rég volt már az is... – nézett a távolba fancsali képpel. - Ahelyett, hogy arról beszélnének, hogyan élhetnénk rendesebb otthonokban. Ezekbe az elhagyott kastélyokba ki-be jár a szél. Nem csoda, hogy mindenkinek fáj valamije, vagy TBC-s. Fantom TBC, mi más?

Kiment a fürdőszobába, hogy megborotválkozzon, de ahogy a tükörbe nézett, látta, hogy nem lát semmit. - A mindenit, ezt mindig elfelejtem! - bosszankodott, majd az arcához nyúlt. Érezte, hogy itt már a borotva nem segít, szakálla nőtt. De hol talál ebben a késői órában a másvilágon egy borbélyt? A dolgok ilyetén való állásán csakis a fantomborbély segíthet.

Mikor eddig jutott a gondolatmenetben, a térde megint rákezdte. – Ha belepusztulok is, kikúráltatom ezt az átkozott csúzt! Már fantom vagyok több, mint kétszáz éve, de ez a vándor fájdalom csak nem szűnik. Azt rebesgetik, a pöstyéni Éva fürdő a legjobb rá. Oda jár az összes izületes. Ahhoz már kérdés sem férhet, hogy fantom körökben igen-igen híres. – bólintott elégedetten, s ballonkabátját a vállára terítve kilépett a komor erdei éjszakába.

Budapest, 2017. október 25.

Paulette kidugta a fejét az újságja mögül, de az elé táruló kép sem kecsegtetett előnyösebb perspektívával, mint az elhalálozási rovat, amelyre épp utoljára esett a tekintete. Az asztalon a George-val elköltött reggeli romjai hevertek, amelyet az ablakon ki-ki kandikáló, meglehetősen zaklatott pincér még mindig nem takarított el.

A kávézó lassan kiürült, az emberek -miután a kérlelhetetlen eső enyhülésére várva csak épp beugrottak egy feketére, amelyet francia szokás szerint állva ittak meg- siettek tovább a dolgukra. A párizsiak ilyenkor mindig megbolondultak. Senki nem tudott semlegesen viszonyulni az esőhöz. A többség persze féltette a ruháját, cipőjét, vagy frissen készült frizuráját, és rohanva valami menedék után nézett. De volt egy kis csoport, aki kéjesen megállt az utca közepén, s arcát az ég felé fordítva szinte mosakodott az esőben, s mikor már eleget fürdőzött az égi áldásban, amúgy csatakosan többnyire valamely úrilak szalonjában találta magát.

George is ilyen volt, és épp így jelent meg az életében: teljesen csuromvizesen, de mégis boldogan, hogy lám újra esik az eső. Ahogy Paulette meglátta, azonnal száraz törölközőért ment és keresett valami régi felöltőt apja kihízott ruhái közt. Megkínálta egy pohár sherryvel és a kandallótűz fényében elkezdtek beszélgetni. Csak arra aléltak fel, hogy meghajnalodott. S most, amikor végleg távozott, ismét a legcudarabb időt választva ki, az eső is vitte el. Que sera sera!

Paulette megrázta az újságot, gondosan összehajtotta, majd a maga melletti székre hajította. Leporolta a morzsákat a szoknyájáról, felállt, és egy utolsó nagy sóhajtással kilépett a kávézó ajtaján. A nap is kisütött, és az az összetéveszthetetlen párizsi esőszag lengte körül a Boulevard Saint-Germain környékét. Ahogy léptei nyomán visszatért az élet a lábaiba érezte meg csak igazán, hogy ismét szabad.

Budapest, 2017. október 15.

A hajnali fény játszott a tükör fémkeretén, néha elvakítva a lányt, ezzel is hátráltatva azt a mesteri művet, amit oly aprólékosan készített. Már több mint két órája sminkelte magát azzal az elszánt odaadással, amit csak azok képesek belevinni ebbe az elfoglaltságba, akik valódi célja tulajdonképpen az, hogy úgy fessenek, mintha teljesen természetesek lennének. Mint akik soha még csak a púder, sminkecset, rúzs, vagy szemfesték felé sem néznének, és smink-, vagy öltözőasztaluk pedig egyenesen nincs is, sőt még csak hírből sem ismernek olyanokat, akiknek van. Amikor már épp eleget festette magát teljesen ’festetlenre’, a ruhatárát vette szemügyre.

Kétségtelen, öltözködni is pont ilyen mesterien tudott. Akár hét-nyolcszor is átöltözött, válogatott, kiegészítőket aggatott magára, mire végül elkészült a kívánt image: a szomszédlány, aki éppen most ugrott bele a farmerjába és egy egyszerű blúzba. Épp csak egy kis virágillat lengi körül, hogy még a tántoríthatatlan agglegények is megfordulnak utána, csettintve egyet nyelvükkel: „Még vannak ilyen természetes és egyszerű lányok?”- gondolják, és sokkal ruganyosabb léptekkel, derekukat kihúzva mennek tovább.

Celestine történetei is ilyenek voltak. Volt egy elképzelése arról, hogy ő milyen, és hogy milyen érzéseket akar kiváltani az emberekből, hogy milyen hatást akar elérni. És hogy a megfelelő hangulatot megteremtse, olyan történeteket talált ki, amik ezeket az érzéseket előcsalogatták. Meghökkentően egyedinek és elitnek akart tűnni, és ebbe a szemfényvesztésbe fektette minden energiáját.

A hatás általában nem maradt el. Mindenkit levett a lábáról. Talán egy hibát vétett: beleszeretett Mathieu-ba, aki pontosan ugyanilyen volt, így könnyen átlátott a lányon. A karakter, ami Celestine látomása és élete főműve volt, most itt állt vele szemben egy férfiban. Most nem a tükörben látta viszont, és hirtelen nem tudta, milyen sminkeszközt vegyen elő, hogy örökre elpusztítsa ezt a képet a Föld színéről.

Budapest, 2017.október 14.

Ahogy az utolsó ecsetvonást végighúzta a vásznon, jóleső melegség áradt végig fáradt tagjain. Tökéletes a kép, ha maga a művész látná se tudná megmondani, hol kezdődik az ő munkája, s hol a restaurátoré. Étienne hetekig kínlódott az ólomfehérekkel, de most végre itt van, mehet vissza megérdemelt helyére, a Louvreba.

A fiú ránézett a faliórára. Te jó ég, már fél kilenc, Sybil hétre vacsoravendégeket hívott, ráadásul a pökhendi Francoist és új kis barátnőjét. Igazán, kit érdekel, hogy még így ötvenesen is ilyen ugri-bugri táncosnőkkel járkál? Mindenki tudja, hogy csak a pénzéért, meg a kapcsolataiért vannak vele, ő meg azt hiszi újra 20 éves. Míg ezen mélázott hamarjában levette a festőköpenyét, a fogasra akasztotta és rohant le a múzeum lépcsőjén.

Az utcán nyirkos hideg hasított az arcába, sejtelmesen pislákoltak az esti fények, zizegve susogtak az őszi levelek, s ahogy sietve szedte lépteit, lába alatt ropogtak a lehullott gallyak. Átfutott a gondolatán, hogy taxiba ül, de ilyenkor a Rue de Rivolin dugó van, mindenki az esti opera előadásra siet, gyalog átvágva a Palais Royal mellett hamarabb hazaér.

Mikor végre megpillantotta a házat, az ablakok sötétek voltak. Mint egy őrült, rohant föl az emeletre, az ajtó zárva, zavarában a zárba is alig tudta bedugni a kulcsot. S mikor végre feltépte az ajtót, berontott az üres lakásba. A vendégek sehol, Sybil sehol, a gyerekek sehol, de még a bútorok is mind eltűntek. Egyedül egy gramofon állt a szoba közepén, rajta egy lemezzel. Azzal a lemezzel. 

https://www.youtube.com/watch?v=0pSqxtdxY7M

Budapest, 2017. október 9-10.

Jennine kilépett a kapun, kezében a kalappal. A Sacré Coeur környékéről a Szajna felé vette az irányt. Viharos szél tombolt, s a mérgesen beborult eget csak itt-ott törte át a gyémántfényű napsugár. Hogy lehetett ennyire vak? Kapcsolatuk egész ideje alatt Philippe irányítása alatt volt. Mint egy kígyó, meghipnotizálta, majd teljesen köré tekeredett, hogy majdhogynem megfulladt, s mozdulni is alig tudott. Mindig minden úgy volt, ahogy ő akarta. Mindaz az ajándék, mindaz a gondoskodás csak a fiú mérhetetlen fokú agressziójának és kontrollvágyának a megnyilvánulása volt. Mon dieu! Hova tette a józan eszét? S, ha nincs ez a kalap, talán sosem jön rá Philippe valódi szándékára.

Vízkeresztkor kapta tőle ezt a szürke kalapot, s azt mondta a madridi kiküldetéskor vette neki. Holott már Karácsony előtt megvolt a kalap, Jennine a dekorációk után kutatva az egyik legalsó fiókban megtalálta. Alig várta az ünnepeket, repesett a szíve az örömtől, hogy egy ilyen exkluzív darabot tehet a fejére. Nem mindennapi haute couture Cloche Hat, Caroline Reboux legújabb Encore sorozatának egyik mintapéldánya, ahol minden darabból csak egy készül.

És várt. De karácsonyra nem kapta meg, s most, amikor végre megkapta, nem értette mért kell róla hazudni. És ahogy ezen elgondolkodott, hirtelen szilánkokra tört az az együtt töltött három év, egyszeriben átlátta, hogy minden csak ámítás. Gyorsan kellet döntenie. Tudta, ha most nem lép ki azon az ajtón, örökre kábulatban marad. Csak a kardigánját vette a vállara, és a kalapot a kezébe, az majd mindig emlékeztetni fogja: nem hagyhatja, hogy mások irányítsák az életét.

Budapest, 2017. október 2-3.

A Duce komoran ült a zongoraszéken és a fogát piszkálta. „A nyavalya essen abba cupákos marhabecsináltba!”- gondolta, s haragosan lecsapta a zongora tetejét, hogy még a falak is beleremegtek. „Az az idióta Gömbös áradozott állandóan arról, hogy a magyar szürke marha húsa milyen omlós, csak úgy olvad a szájban. Hát tessék, most meglett ennek a barom ötletnek az eredménye! Ki fogja ilyen késői órában megcsinálni a fogát? Ráadásul a kiesett tömést lenyelte. Várhatja, míg a másik oldalon kipottyan az aranytömés, ha egyáltalán észreveszi.”

Felállt a székről, és hangosan a felesége után kiáltott:- Clara, hozd a felöltőm, bemegyek a városba az orvoshoz!

-Ugyan, ilyenkor Victor nem fogad, tudod, hogy kisbabájuk van.

-A fogorvoshoz megyek, asszony, add a kabátot azonnal!

-Drágám, nyugodj meg, neked biztos bármit megcsinálnak, végül is te vagy a Duce. A bordó zakó jó lesz? Az jól megy a szemed színéhez.

-Clara, ne idegesíts, sietek! A sötét éjszakában nem mindegy milyen színű zakó van rajtam?

-De drágám, kijárási tilalom van, te rendeltetted el!

-Akkor én meg is szeghetem. Szólj a sofőrnek, hogy azonnal indulunk.

-Szergejt tegnap kivégeztetted, nem emlékszel?

-Az áldóját, micsoda pech! Én meg este nem vezethetek a farkasvakságom miatt.

-Rám ne nézz, én a Gyula által küldött egri Bikavért ittam a vacsorához, nem ülök volán mellé. Még egy baleset hiányzik!

-Az az átkozott Gömbös, szétvet az ideg, ha meghallom a nevét!

-Jól van, papa, vegyél be egy fájdalomcsillapítót és feküdjünk le! Majd holnap beviszlek Kovács doktorhoz.

Budapest, 2017. szeptember 3.

Élt egyszer Hargitában egy asszony. A maroshévízi vízesés lábánál volt egy házikója, ahol jól őrzött pincéje, könyvtára és kedves kis kecskéje társaságában gyógyította az embereket. Mindenki csak úgy hívta, az ecetes Rózsi.

Az ecetes asszony még dédanyjától tanulta a mesterséget, s úgy gondolta, hogy ecettel mindenféle sebet, legyen az lelki- vagy testi-, be lehet gyógyítani. Pincéjében ezerszám voltak a különböző ecetek: bor, sör, málna, alma, szilva és ki tudja még mi. Ezeket a nedűket ő maga erjesztette a borszéki jégbarlangból nyerve hozzá forrásvizet. A faluban mindenki ismerte és némi távolságtartással kezelték, úgy gondolták, nem evilági erőkkel van kapcsolatban, aki ennyi mindent tud. Az a hír járta, hogy a kecskéjén kívül sosem volt senkije.

Egy téli éjszakán megjelent a faluban egy vak ember, akit ecetes Rózsi messze földön elterjedt híre vonzott oda. Nem volt mit veszítenie. Megzörgette az házikó ajtaját, s türelmesen várt, hogy beengedjék. Rózsi csak lassan szedelőzködött fel, megkötötte derekán a köntösét, kontyba fogta hosszú, dús haját, gyertyát gyújtott és nyűgösen kinyitotta az ajtót.

• Jó estét, mi járatban ilyen késő éjjel?- kérdezte, de a választ meg se kellett várnia, hiszen látta a férfi kezében a botot.
• Josef vagyok, a vak hegedűs, és a látásomat szeretném visszanyerni. Azt tartják, te minden bajt el tudsz űzni.
• Gyere vissza holnap reggel és visszaadom a látásod. - mondta Rózsi és elfújta a gyertyát.

Másnap, mikor Josef visszament, már egy üvegcse várta, amiben eperecet volt.

• Ezt az ecetet hígítsd tízszeresére és minden reggel-este azzal az oldattal kend be mindkét szemedet, homlokod közepét és halántékodat egy hónapon keresztül. Ha letelik a hónap, gyere vissza, és ha elégedett vagy az eredménnyel, hozz valamit fizetségül. – mondta az asszony és jóízűen felhörpintette kiskecskéje kámforos tejét.

A férfi megköszönte és hazament.

Egy hónap múlva Josef újra éjszaka zörgetett a kis ház ajtaján, Rózsi már tudta ki az, s beengedte. A férfi egyik kezében még mindig bot volt a másikban egy feketefejű bárány, hát az asszony rákérdezett:

• Hát te veled meg mi történt, nem fogadtad meg a tanácsom?
• De bizony úgy jártam el, ahogy mondtad és látok is.
• De hát kezedben van még mindig a bot.
• Nem evilági dolgokat látok.
• Hát mit látsz?
• Angyalokat, tündéreket, manókat. Látom a fényt, s azóta azt követem. A báránykát pedig neked hoztam fizetségül, ha elfogadod.
• Hát persze. Gyere, ülj le, igyál meg velem egy kupica jó meleg tejet!

Budapest, 2017. augusztus 13.