Ahogy az utolsó ecsetvonást végighúzta a vásznon, jóleső melegség áradt végig fáradt tagjain. Tökéletes a kép, ha maga a művész látná se tudná megmondani, hol kezdődik az ő munkája, s hol a restaurátoré. Étienne hetekig kínlódott az ólomfehérekkel, de most végre itt van, mehet vissza megérdemelt helyére, a Louvreba.
A fiú ránézett a faliórára. Te jó ég, már fél kilenc, Sybil hétre vacsoravendégeket hívott, ráadásul a pökhendi Francoist és új kis barátnőjét. Igazán, kit érdekel, hogy még így ötvenesen is ilyen ugri-bugri táncosnőkkel járkál? Mindenki tudja, hogy csak a pénzéért, meg a kapcsolataiért vannak vele, ő meg azt hiszi újra 20 éves. Míg ezen mélázott hamarjában levette a festőköpenyét, a fogasra akasztotta és rohant le a múzeum lépcsőjén.
Az utcán nyirkos hideg hasított az arcába, sejtelmesen pislákoltak az esti fények, zizegve susogtak az őszi levelek, s ahogy sietve szedte lépteit, lába alatt ropogtak a lehullott gallyak. Átfutott a gondolatán, hogy taxiba ül, de ilyenkor a Rue de Rivolin dugó van, mindenki az esti opera előadásra siet, gyalog átvágva a Palais Royal mellett hamarabb hazaér.
Mikor végre megpillantotta a házat, az ablakok sötétek voltak. Mint egy őrült, rohant föl az emeletre, az ajtó zárva, zavarában a zárba is alig tudta bedugni a kulcsot. S mikor végre feltépte az ajtót, berontott az üres lakásba. A vendégek sehol, Sybil sehol, a gyerekek sehol, de még a bútorok is mind eltűntek. Egyedül egy gramofon állt a szoba közepén, rajta egy lemezzel. Azzal a lemezzel.
https://www.youtube.com/watch?v=0pSqxtdxY7M
Budapest, 2017. október 9-10.
