A hajnali fény játszott a tükör fémkeretén, néha elvakítva a lányt, ezzel is hátráltatva azt a mesteri művet, amit oly aprólékosan készített. Már több mint két órája sminkelte magát azzal az elszánt odaadással, amit csak azok képesek belevinni ebbe az elfoglaltságba, akik valódi célja tulajdonképpen az, hogy úgy fessenek, mintha teljesen természetesek lennének. Mint akik soha még csak a púder, sminkecset, rúzs, vagy szemfesték felé sem néznének, és smink-, vagy öltözőasztaluk pedig egyenesen nincs is, sőt még csak hírből sem ismernek olyanokat, akiknek van. Amikor már épp eleget festette magát teljesen ’festetlenre’, a ruhatárát vette szemügyre.

Kétségtelen, öltözködni is pont ilyen mesterien tudott. Akár hét-nyolcszor is átöltözött, válogatott, kiegészítőket aggatott magára, mire végül elkészült a kívánt image: a szomszédlány, aki éppen most ugrott bele a farmerjába és egy egyszerű blúzba. Épp csak egy kis virágillat lengi körül, hogy még a tántoríthatatlan agglegények is megfordulnak utána, csettintve egyet nyelvükkel: „Még vannak ilyen természetes és egyszerű lányok?”- gondolják, és sokkal ruganyosabb léptekkel, derekukat kihúzva mennek tovább.

Celestine történetei is ilyenek voltak. Volt egy elképzelése arról, hogy ő milyen, és hogy milyen érzéseket akar kiváltani az emberekből, hogy milyen hatást akar elérni. És hogy a megfelelő hangulatot megteremtse, olyan történeteket talált ki, amik ezeket az érzéseket előcsalogatták. Meghökkentően egyedinek és elitnek akart tűnni, és ebbe a szemfényvesztésbe fektette minden energiáját.

A hatás általában nem maradt el. Mindenkit levett a lábáról. Talán egy hibát vétett: beleszeretett Mathieu-ba, aki pontosan ugyanilyen volt, így könnyen átlátott a lányon. A karakter, ami Celestine látomása és élete főműve volt, most itt állt vele szemben egy férfiban. Most nem a tükörben látta viszont, és hirtelen nem tudta, milyen sminkeszközt vegyen elő, hogy örökre elpusztítsa ezt a képet a Föld színéről.

Budapest, 2017.október 14.