Azon a hajnalon keresztbe tett lábakkal ült a fotelben, és várta, hogy megvirradjon végre. A szabadság nyomasztó légköre nehezedett a vállára, csak bámult a sötét szobába, mintha onnan várna valami megváltást. Vége. Sohase gondolta volna, hogy ennyire tud hiányozni az, ami évtizedeken keresztül pokollá tette az életét. Azok az apró, de mérhetetlenül idegesítő dolgok, amikért napjában átkozódott, most sehol sincsenek.

Ahogy kacsa módjára fürdött és úszott utána a fürdőszoba, ahogy magában beszélt-vitatkozott a tükör előtt, ahogy szűrcsölte a levest, ahogy tépdeste a talpáról a bőrt, ahogy szívta a fogát, ahogy kántálta, hogy ő milyen szerencsétlen, ahogy leoltogatta utána a villanykapcsolókat, ahogy mindenkinek megmondta, hogy neki mi a jó (holott ő maga is boldogtalan volt, balgaság lett volna megfogadni tanácsait), ahogy csoszogott a padlón, ahogy hajkurászta a legyeket. És a legelviselhetetlenebb az a jellegzetes szag, az öregszag, olyan dohos-savanyú. Mikor lett ennek az embernek, akibe egykor beleszeretett dohszaga? Mi változtat meg valakit ilyen kibírhatatlanná?

Amikor megismerkedtek még olyan jó illata-íze volt, olyan kedves és figyelmes volt, csupa élet és ambíció. Mást se csináltak, csak szeretkeztek.

Ahogy az első napsugár bevilágított az ablakon, és az élete filmjében elkezdett kotorászni rájött, hogy ez lehet a baj, nem kellet volna sose abbahagyni. De az élet annyi nehézséget tartogat és ők nem dolgoztak eleget azon, hogy a figyelem megmaradjon. Máshova került a fókusz, és hogy mégis felhívja magára a figyelmet, elkezdett ilyen apró szokásokat kialakítani. Persze az is lehet, hogy mindig is ilyen volt, csak a szerelem teljesen elvakította.

És most nincs. Csend van és orgonaillat. A nyugalom és béke átjárja a szoba összes sarkát, hírtelen elkezd fulladni, majd felugrik, az ablakhoz szalad és feltépi azt, zihálva alig kap levegőt, s ahogy kinéz az ablakon, meglát az utcán egy párt, ahogy andalognak a meleg tavaszi napfelkeltében, és tudja, hogy 20-30 éven belül velük is ez fog történni.

* japán közmondás

Budapest, 2017. július 30.

Pünkösd hétfő, fél 8, 1-es villamos népligeti megállója. Gyanutlanul felszállok a nagyjából üres járatra, leülok, hogy a rámszakadt 20 percet olvasással töltsem. Ehelyett obszervációbiológusi babérokra törve megint az emberek megfigyélese marad csak számomra. A velem szembe leülő fiatalembert veszem szemügyre, aki szinte bárhova ülhetett volna, de nyilván társaságra vágyik. Következtétesem tévesnek bizonyul, mert kopott aktatáskájából egy sudokut bányász elő és bágyadt szempillarebegtetés közepette vagányan nekiveselkedik a rejtvénynek.

Szegedi terepgyakorlatokról jól ismerem ezt a típust: imatkozó sáska, vagy a Vízipók-csodapókbol ájtatos manókent ismert testalkatú férfiember, SZTK keretes szemüveg, kötött piros csíkos sál a direkt 25 fokos bikarogyasztó melegben, melyet hanyag eleganciával átvet csak a vállán, nyilván a mögöttünk hagyott zord télre emlékeztetvén embertársait. Vászon nadrág, zilált haj, neurotikusan aggodalmaskodó szemek, mintha mindig valami külső megerősítésre vágyna. Vagy túl fiatal filozófia professzor az ELTE BTK-án, vagy túl öreg egyetemista ugyanott. Nőtlen, haziállatkent maximum egy csigát mernék rábízni. S a villamoson mindig vagy Nitzschét lapozgat, de csak a hatás kedvéért, hiszen kívűlről tudja, vagy fejt, elfojtva ezzel számára kezelhetetlen érzelmeit.

Az ilyen férfiakat meg kell menteni! S ezzel a felismeréssel felálltam a székről és leszálltam a villamosról. Hozzá kell tennem, hogy még csak a Hauszmann Alajos útnál tartottunk, így egy megállót gyalogolnom kellet, de beláthatalan következményei lettek volna ha egy ennyire érzékeny külsőkontrolos egyént csak úgy otthagyok és máshova ülök.

Budapest, 2017. június 9.

Christine belépett a zuhany alá és megnyitotta a csapot. Ahogy zubogott a tarkójára a víz, akaratlanul is az esti koncert járt a fejében és Dohnányi Ernő Szegedi miséjének Offertorium tételét dúdolva bevillantak Guillaume szavai. Mért kosarazta ki? Hiszen olyan jól megvannak, ugyanazt akarják és már 15 éve ismerik egymást. Amikor nemet mondott, ő maga sem tudta, hogy mért teszi, de érezte, hogy ez már megtörtént és akkor is nemet mondott.

És most, ahogy a dallam beleült a fülébe régi képek jelentek meg előtte. Egy álomból? Egy előző életből, ha van olyan?

Elzárta a csapot és kilépett a kőre, majd ábrándosan elkezdte megtörölni a haját és ahogy megpillantotta magát a tükörben hirtelen minden világossá vált. A baleset. A baleset óta van benne az a megmagyarázhatatlan érzés, mintha idegen lenne a saját életében. Vagy még inkább, mintha a testében nem az eredeti Christine élne, hanem valaki más.

A kórházban figyelmeztették, hogy az ilyen traumák egészen kivételes személyiségváltozásokat okozhatnak és az elvesztett végtag gyászmunkáját nem lehet kihagyni. De ő mindig inkább tollasozni járt terápia helyett. És amikor megkapta a protézisét, akkor tudatosodott számára véglegesen, hogy nincs meg a bal karja.

De Guillaume-ot ez sosem zavarta, viszont ez a nyomasztó idegen érzés megmaradt és mintha mindent csak azért csinált volna, hogy másoknak bizonyítsa, jól van. Sosem lehetett igazán újra önmaga, kivéve most, amikor nemet mondott. Végre mert hátat fordítani annak a kirakat életnek, ami már több, mint 10 éve folyt. Hogy mit kezdhet az így rászakadt szabadsággal azt nem tudta, de megkönnyebbülve bebújt az ágyba Daisy Fullbright legújabb novelláját olvasni.

Köszönet Vámos Nikolettnek és a Csíkszerda kórusnak az inspirációért.

Budapest, 2017. május 20.

Barátaim egy kellemes sörözés alkalmával említették meg, hogy van a facebookon egy velencei-tavi ponty, Hínárossy Alajos néven. Ezen elgondolkoztam: hova tart már a Világ, hogy halak is vírtuális közösségre vágynak? Persze egyelőre nincsenek vízi társai, úgyhogy a szárazföldi élőlények társaságában próbál szocializálódni.

Ahogy már korábbi bejegyzésemben említettem a halpszichológia egy nagyon újszerű tudomány. A jelenségen elindulva érdemes lenne foglalkozni a halak társas életével és annak hatásával a humán társadalomra.

A facebook oldal nem sokat árul el gazdájáról. Tudjuk, hogy nős, nem meglepő módon szereti a vízi sportokat és vagy nagyon unatkozik, vagy nagyon jó a humora, vagy a kettő együtt, különben nem deperszonalizálná magát egy hallá.

Azt gondolom, igaza van, léteznek olyan aspektusai az életnek, amit az ember jobb, ha más látószögből szemlél, vagy történhetnek olyan dolgok, amiket csak álca mögött lehet megemészteni. Ezeken a hasábokon is gyakran jelennek meg az emberiség nagy kérdéseit feszegető „tanulmányok” az eredeti környezetükből kiemelve és egy szép, új Világba ültetve, ahol minden lehetséges. 

Mért ne találhatna barátokra Alajos? Mért ne mehetne Händel Vízizenéjét hallgatni a Duna partra esősebb időben? Mért ne úszhatna versenyt Hosszú Katinkával? Mért ne lehetne boldog itt is csak annyira, mint a Velencei tóban, vagy bárhol, ahol előtte élt? 

A jelenség tehát nem egyedülálló és egyértelműen annak a trendnek az indikátora, hogy a dolgokat egyre kevésbé lehet néven nevezni, hát még mindenki számára megfelelő megoldásokat találni rájuk. Mindazzal, hogy váratlan, kiszámíthatatlan és meghökkentő felhívja az emberek figyelmét, s elmélkedésre bíztat.

Eredeti információ: Pálmai Zsuzsanna és Buskó Tibor

Budapest, 2017. április 30.

A zöldségek vallásossága már régóta foglalkoztatja mind az élelmiszer tudósokat, mind a theológusokat. 2005 nyarán világot látott az a felfedezés, aminek már az ősi védikus tudományokban is megvoltak az alapjai, miszerint a zöldségek igen fogékonyak a vallásokra, kifejezetten azok, amelyeknek tápanyagot tartalmazó része a föld alatt van. Ilyenek a gumós növények és répafélek. Erre egyelőre az a magyarázat, hogy az ilyen előlények egyszerre vannak kapcsolatban a Föld mélyével és zöld szárukkal az Éggel, így az isteni áramlat rajtuk akadálytalanul halad át, nem pazarolva energiáját holmi bogyókra, vagy cifra virágokra.

A 2005-ös tanulmány arról számol be, hogy a krasznadári politechnikum ennek kutatásara létrehozott egy multidiszciplináris kutatócsoportot, amiben élelmiszervegyészek, filozófusok, pszichológusok és theológusok együtt vizsgálták a marharépa theológiai tulajdonságait. A csoport egyöntetűen választotta a fajt, mint mintanövényt, hiszen az egyik vezető kutató, a magyar származású Kokas Klára, zenepszichológus volt, akinek nagyszülei répatermesztő kisföldbirtokosok voltak.

Az eredmények egyelőre nem konzekvensek, de annyit biztonsággal mondhatunk, hogy a reggeli fagyok és a meditatív zene a répak vallásos elmélyülését okozza. Erre bizonyíték többek között, hogy ilyen körülmények közt a növények ásványianyag raktározása, vízmegtartása és keménységi mutatója is megnő, mely roppanósabb, ízletesebb és táplálóbb terményhez vezet. 

További felfedezés, hogy úgy tűnik a marharépák a episzkopiális egyház hívei, ami igen megnehezíti nekik a vallás gyakorlati követését, hiszen a megporzás miatt a monogámia szinte lehetetlen. Egyes egyedek nem általnak akár más ernyősvirágzatúakkal is szaporodni, mint példaul a közönséges répával. Ez a gyakorlat a repák hitszakadásához (schisma), vagy pszichés összeomlásához vezethet, amelynek megoldasa a növények pszichoterápiás gyakorlatának alacsony fejlettsége miatt még nem teljesen megoldott.

Azóta 13 nyelven megjelent a kutatások során a növények által írt szentbeszédeket, templomi énekeket és orákulumokat összegyűjtő több, mint 1500 oldalas kiadvány, illetve szerkesztés alatt van egy a lágyszárú élőlenyek családtörténetét és mentális elváltozásait összefoglaló kompendium.

Még hosszú út vezet ahhoz, hogy tisztán értsük a méllyebb összefüggéseket, de ennek az újszerú tudomány-amalgamátumnak igen nagy jövőt jósolhatunk.

Köszönet a sugallatért Csatári Júliának!

Budapest, 2017. március 28-29.

Elvtársak, elvtársnők! A mai különleges társulati gyűlés napirendi pontjai arról szónak, hogy én, mint egyöntetűen megválasztott igazgató hogyan is fogok a leggyorsabban, a legkisebb erőfeszítéssel meggazdagodni. Hiszen senki sem várhatja el tőlem, hogy annyi áldozatkész évtized után, amikor a művészetet és kultúrát mindenek előtt támogattam, nyugdíjas éveimben pulykanyak levest egyek és csak a Csepel-szigetre látogathassak el kikapcsolódásképp.

Az első napirendi pont, hogy kirúgom mindazokat, akik az igazgatói poszttért való pályázaton vetélytársaim voltak, és fényévre el is húztak mellettem, de kedvenc barátném, a gazdasági igazgató meghamisítván a szavazati eredményeket nem nyertek, így jelenlétük veszélyessé és okafogyottá vált.

A második napirendi pont, hogy megválunk azoktól a további munkatársaktól is, akik túl intelligensek, okosak, vagy tehetségesek, mert ezek az elemek szintén hátráltatják a társulat jövőbeni munkáját.

A harmadik napirendi pont a munka meghatározása: a jövő évadra megnyertük a TÁMOP fogyatékosok a művészetben 3.5.2.2017-es pályázatát, aminek keretösszege 35 milliárd forint és a tervek szerint, az egész összeget átmossuk a társulaton. Minimál büdzsés, alacsony színvonalú darabokat állítunk színre, tehetségtelen színészekkel az igénytelen és meglehetősen tompa nouveau bourgeois részére, akik úgyis csak azért járnak színházba, hogy villogjanak a Gucci táskájukkal, vagy a kanári gyémántjukkal.

Végül, de nem utolsósorban a pályázat értelmében fogyatékosokat alkalmazunk elsősorban a fiktív számlák kiállítására és háttérmunkákra, természetesen minimálbéren, akik miatt hál Istennek a Rehabilitációs adót nem kell befizetni.

Erőt, egészséget, Elvtársak!

Budapest, 2017 február 26-27.

Ma is, mint minden hétköznap délben, kedves munkatársnőmmel - Évával - gyanutlanul haladtunk az ebédlő felé. Mikor leültünk enni, ő egy nem mindennapi gömbszerű ételt is hozott magával, ami reménykedően feszengett a vajszínű szósz és mákszórás alatt.

-'Gőzgombóc.'- mondta Éva, és felragyogott a szeme, mint egy kislánynak Szenteste a csillagszóró gyújtásakor. -'Kérsz belőle?'- kérdezte. Mire én hullámosra szorított ajkakkal kétkedően ingattam fejem.

-'Mi ez tulajdonképpen? Még sosem láttam ilyet.

-‘Csehorszagban gyakori.’- felelte lelkesen, bár hozzáteszem a szintaxis szabályait figyelmen kívül hagyva, helytelenül.

- ‘Én sörözni járok Csehországba.’ -mondtam erre, és még mindig hitetlenkedve szemléltem a C-s melltartóba beleillő domborulatot.

Mikor baratnőm kinyitotta a gömböt, gőzölgő szilvalekvár csúrgott elő belőle, bevallom, megkívantam. Nem volt rossz, de beledagadva a bélrendszerbe ez az élmény egy időre garantáltan távol tart minden mélyen érző embert a kelt tészták nyújtotta gyönyöröktől.

Azóta utánanéztem, az eredetileg délnémet konyha hagyományos tésztaféléje, neve: Germknödel, vagy Dampfnudel. Kelt tésztából készül, mely lefedett fazékban egyidejűleg sül és gőzölődik úgy, hogy az alja ropogós lesz, míg a teteje puha marad. Leggyakrabban sárgabarack-, vagy szilvalekvárral készítik, tetején dió- , mák szórással és vaníliasodóval. Ismert még Csehországban édes knédliként is.

Ezen elgondolkoztam: Milyen jelentősége lehet a gasztronómiában a gömbformának? Miért olyan fontos, hogy az ilyen jellegű ételek rejtsenek is valamit? A kókuszgolyó meggyszemet, a szilvásgombóc szilvát. A gömbcukkini hússal-gombával van töltve, a japán Takojaki szinten töltve. Egyesek pedig úsznak az ételek felszínén, mint a levesgyöngy. Vagy miért pont az almával ábrázolják a tiltott gyümölcsöt? Holott az valószínűleg a füge volt, ami persze nem gömbölyű.

A gömb szó a latin sphaera=kozmosz, illetve globus=bolygók/Föld szavakra vezethető vissza, melyek rávilágíthatnak az ételek belsejében található meglepetések okaira. A gasztrospirituális magyarázatok azonban még további feltárást igényelnek.

Míg ezen elmélkedünk, addig is jó étvágyat kívánok mindenkinek egy kis gőzgombóchoz!

Köszönet Török Évának az élményért!

Budapest, 2017. január 16-17.

A kutatók régóta vitatkoznak a vörös hajszín kialakulásának hátterén. Minden emberben megvan az MC1R gén, ám a modern vörös hajúak annak módosult, vagy mutálódott formáját hordozzák. A ritka variáns nem működik olyan hatékonyan, mint a gén sokkal hétköznapibb formái. Ezen funkcióvesztés módosítja a sejt kémiáját, vörös hajat és sápadt bőrt eredményez, egyben a fájdalomtűrő képességet csökkenti. A gén recesszív és sokszor generációkon keresztül nem jelenik meg, míg egyszercsak meglepetés szerűen fel nem tűnik egy hétköznapi hajszínű családban.

Egyes kutatások kiterjednek a vörös hajszín legelső megjelenésére, ami a 400.000 évvel ezelőtt élő neandervölgyiekben találtatott meg. Eleinte úgy gondolták, hogy ez a kapocs a két faj között és bizonyítja azt, hogy a Homo sapiens sapiens keveredett a Homo sapiens neanderthalensissel, de később kimutatták, hogy a neandervölgyiek a gén olyan egyedülálló variánsát hordozták, mely a modern emberekben nincs jelen. Ugyanazon funkcióvesztést figyelték meg a neandervölgyi MC1R génnél, mint amit a vörös hajat előidéző modern génvariánsnál.

Ahogy az elmélet megdőlni látszik, hogy a két faj keveredett, újabb eredmények mégis azt bizonyítják, hogy vannak a modern ember DNS-ében neandervölgyi gének.

A kérdés csak az, hogy a természet mért hozta létre egy mutáció segítségével kétszer ugyanazt a fenotípust, ami evolúciósan nem egyértelműen előremutató. Azon kívül, hogy a vörös hajúak D-vitamin hasznosítása jobb, mint más hajszínű társaiké, és ez az Egyenlítőtől távol előnyökhöz juttatja őket, a többi karakterjegy kifejezetten hátrányos.

Hasonló, a darwini evolúcióselmélettel egyelőre megmagyarázhatatlan tulajdonságok gyakran maradnak fenn az ember tulajdonságai között. Ez csupán két dolgot bizonyít: 1. nem csak darwini evolúció van jelen a természetben, 2. az élőlények a mutációknak random vannak kitéve és néha egy-egy mutációt megtartanak, még ha recesszíven is, és amikor senki nem számít rá, kijátszák. Az Élet egy olyan játék, amit nem mindenki játszik ugyanazokkal a szabályokkal, de végképp nem ugyanazokkal a lapokkal, s néha a gyenge lapok együtt kijátszva nem várt nyereséget hozhatnak.

Budapest, 2016. december 17.

A hajnali fény átdereng az üvegablakra csapódott dér cseppjein. Hét óra, és a buszon egy teremtett lélek sincs. Mi lehet az emberekkel, miért nem mennek dolgozni, iskolába? Az utcákon se jár senki, és ez az áthatolhatatlan köd. A nyirkosság bekúszik az ember bőre alá. A Regény utcai megállónál fölszáll valaki, egy nő, derékig érő vörös hajjal, kezében hárfa. A buszvezető nem akarja felengedni, túl nagy a hangszer. A nő csak bólogat, nem szól, s beljebb jön. Kicsit olyan, mintha lebegne, odajön hozzám, s leül.

Haniel vagyok, az Őrangyalod, beszélnem kell veled! - mondja, s elővesz egy pakli kártyát. 21-ezni fogunk és megtanítalak kockázatot vállalni. Oszt és közben a következő történetet meséli el: 1921 tavaszát írunk, P. G. Voltaire hosszú hányódás után Pestre szökik. Igen, a neve ismerős és a helyszín nem különösebben kecsegtető. Mért vándorolna egy jóhírű grafikus Párizsból Magyarországra?

Szüleit nem ismeri, a francia állam és az utca neveli fel, intézeti nevelője ragasztja rá ezt a nevet, mert az író születésnapján, november 21-én született. Fiatalon már nagyon tehetséges, főleg rézkarcai csodájára járnak Versailles nemesei is. Egy területen hibázik csak élete, nem ért a nőkhöz. Aki neki tetszik, az menekül tőle, akinek kellene, az meg neki nem zsánere. Elkezd inni, képei egyre sötétebbek és egyre jobban kelendőek. Beszippantja a párizsi éjszakai világ. Egyik hajnalban teljesen meztelenül ébred az Eiffel torony lábánál, teste tiszta vér, de sebesülést nem észlel magán. Valaki más vére lehet. Ahogy a közfürdő felé indul, a buszmegállóban egy lány ballonkabátot terít rá: -Így, még csípősek a hajnalok. – mondja tört franciasággal, és rámosolyog.

Pierre abban a pillanatban tudta, hogy ő lesz élete társa. A tömeg elsodorja mellőle a lányt. Hogy fogja így megismerni? Hogy fognak így újra találkozni? Idegesen a hajába túr és önkéntelenül a ballonkabát zsebébe mélyeszti kezét. Egy tárcát talál ott, a lányé lehet. Kinyitja, az útlevél szerint Ivette Kocsis, budapesti lakos, 20 éves, hajadon. Tovább keres, egy hajtűn kívül semmi. Ahogy a fürdőben végigfolyik a meleg csapvíz a gerincén, szeme előtt végigpörög az élete, s nem áll meg a mostnál, fut tovább. Látja magát boldog férjként, apaként és nagypapaként, s végig az a lány van mellette, aki a legkínosabb órájában olyan angyalian kisegítette. Másnap az első vonattal Pest felé indul. A kínon és fájdalmain kívül nincs mit hátrahagynia.

Budapest, 2016. november 21.

Vannak olyan dolgok, események, emberek mindenki életében, amelyek első ránézésre nem egyértelműen használhatók, vagy kifejezetten károsnak mondhatóak. Mégis ahogy az idő halad előre, később kiderül róluk, hogy igenis volt értelműk és valami igen nagy szerepe volt az ember fejlődésében.

Van, hogy ezekre csak későn jövünk rá, van aki csak halála órájában, de olyan is van, hogy az esemény annyira traumatikus, hogy az értelmét csak nagy adag ’fájdalomcsillapító’ mellett mutatják majd meg nekünk a két lét közötti térben.

Mindezért érdemes már most úgy tekinteni minden tapasztalatra, hogy az jó valamire és értünk van, még akkor is ha a jelentősége az adott pillanatban nem nyilvánvaló.

Mondok egy biológiai példát. A DNS kettős spirálról tudjuk, hogy az élővilág ötökítőanyaga (kivéve néhány RNS- és Retro-vírust, már ha a vírus élőlény). Az ember esetében a DNS 3%-a kódol fehérjére átírható géneket, a többi úgynevezett puffer, vagy szakmai zsargonban trash (szemét). Ilyenek a géneken belüli pszeudogének, génfragmentek, intronok és le nem fordított szekvenciák. A géneken kívül a kis kópiaszámú és egyedi szekvenciák, a mérsékelten és erősen ismétlődő szekvenciák (tandem repeatek, közbeiktatott szekvenciák). Ezeknek mind nagyon fontos szerepük van a DNS és az élőlények életében, nem is beszélve a mitokondriális DNS-ről, illetve a DNS kromoszómává alakításáért felelős Hiszton fehérjékről.

Az említett szakaszok - de legfőképp a Hiszton fehérjék modifikációja - felelősek például azért, hogy egy meglévő gén kifejeződjön-e és, hogy milyen mértékben. A génexpressziós mintázatokkal foglalkozó epigenetika az egyik legfontosabb ágává nőtte ki magát egy olyan tudománynak, ami mindezt eredetileg TRASH-nak nevezte el, illetve azt gondolta, hogy csak a CSOMAGOLÓANYAG. Ma ez egy aranybánya, és tudományokon átívelve molekuláris hátteret adott a pszichológia által korábban már felvetett Transzgenerációs hatásoknak.

A transzgenerációs trauma (TGT) hagyományosan elsősorban a holokauszttúlélők gyermekeinél kimutatható hatásra utalt. A jelenség lényege, hogy az utódgenerációk annak ellenére mutatnak a traumatizáltságra utaló tüneteket, hogy maguk nem voltak közvetlen áldozatai a traumának. A jelenség később számos más trauma kapcsán is megmutatkozott: a háborús veteránok, természeti katasztrófák és tömegmészárlások túlélőinek utódgenerációit sújtva, vagy szexuális abúzust elszenvedők családjában.

Természetesen a Transzgenerációs hatások nem csak traumatikusak lehetnek és az expressziós mintázatokat meg lehet változtatni anélkül, hogy belenyúlnánk a génekbe. Csupán táplálkozással, környezetváltoztatással, munkahely változtatással, sportolással, egészséges kapcsolatrendszer kialakításával és fenntartásával, hittel, szeretettel, elfogadással, pszichológiai- és szociális háttér módosítással az epigenetikai mintázat is változik és ’öröklődik’.   

Mindez az egykor dogmatikus gén elméletet alapjaiban rengeti meg és már-már a ’Csodák Világába’ kalauzolja a kutatót. Jól nézzük meg hogy mit nevezünk szemétnek és figyeljük, hogy milyen előnyöket kovácsolhatunk belőle!

Budapest, 2016. november 11.