Mi sem egyszerűbb! Ha mindenképpen erre az elismerésre áhítozunk, hát a következő szempontokat kell szem előtt tartanunk:
- Naivak vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy a novellapályázatra érkező több, mint 3800 művet a szerkesztő mind elolvassa. Az írások előszortírozása a beérkezés hajnalán történik a viráglocsoló fiú által. Szommer Úr, már ahogy mindenki csak hívja, időtargetben dolgozik, s a virágok locsolása után rengeteg szabadideje marad nézelődni, pakolgatni, filozofálni. Irodalom kedvelő ember lévén, szívesen olvasgatja a szerkesztőségben elöl hagyott iratokat. Ilyenkor kávézik még, s olvasgatás közben gondolatban anyagot gyűjt több, mint 10 éve készülő disszertációja megírására a közönséges trágyalegyek párzásáról. Macskaszerű közönnyel viseltetik azonban más emberek élete iránt, így igazán nem kutat sokat. Csak ami az asztalon van, azt nyálazza át. Szereti, ha egy történet vicces, vagy van benne valami csavar, s ha mindkettő, az már kifejezetten jó. De ha lehet, legyen egyszerű és megközelíthető, mint a trágyalegyek. Semmiképp ne legyen mélylélektani, vagy túlagyalós! Az taszítja.
- A következő rosta, a rögtön Szommer Úr után érkező takarítónő, Icus. Őneki nincs sok ideje. Rohan, mert két állásban dolgozik, türelmetlen, mert megint szalad az iroda. Már csak azokat az írásokat futja át, amit Szommer Úr elkülönített, mint értékelhető mű. Azokat se mindet. Ha valamin megakad a szeme, azt kiszedi a kupacból. Általában olyat, aminek egyszavas a címe, mégis felkelti az ember kíváncsiságát, és hát az életről szól. De nem az ő életéről, hanem valaki máséról. Aki akár ő is lehetne. Hétköznapi emberek hétköznapi életéről. Ő is hagy egy kupacot. Már lényegesen kisebbet, mint Szommer Úr.
- Az utolsó szelektáló erő a szerkesztőség előtt a titkárnő, Pirike. Ő reggel 9-re jár, általában nyúzottan, mert a gyerek nem hagyja aludni. Nem kifejezetten szeret olvasni, naphosszat ásítozik a klaviatúra felett, a piperetükröt bámulja, vagy az időjárást. Ha olvas, csak szennylapokat, vagy hírdető újságot, ezért a figyelmét igazán azzal lehet felhívni, ha valami meglepő, vagy egy történetben talál megoldást, ne adj Isten, a saját problémáira. Ő csak a címeket futja át, esetleg az utolsó mondatot. Ahogy az a japán közmondás is mondja: minden dolognak a vége a fontos!
- Körülbelül 100 novellát tesz végül a szerkesztő elé, aki azt nem több, mint 2 óra alatt elolvassa. Szakavatott szeme a következők szerint válogat. Az egyik nem tudja, hogyan kell leírni, hogy muszáj. A másik csupa kisbetűkkel ír, pontokkal elválasztva, ömlesztve, mint valami camping sajtot. A harmadik túl fennkölt. A negyedik idegen szavakat használ feszt, holott van a magyar nyelvben annyi szép szó! Az ötödik túlontúl bonyolult. A hatodik csak hírből ismeri az állítmány fogalmát. A hetedik rémesen panaszkodik. A nyolcadik meg akarja váltani a világot. A kilencedik túl rámenős. A tízedik cefettül trágár. Hogy a rosseb egye meg! Vannak még a magyarkodók, a politizálók, a trollok, az erotománok, a tavalyi vesztesek, s az olyanok, akik úgy írnak, mintha receptet írnának egy szakácskönyvbe, a szenvedők, a kérdőrevonók, a nagyképűek, a kiöregedett harcosok, s kiégett fizika tanárok science fiction karakterjegyekkel. Nem érti, hogy az emberek mit is akarnak tulajdonképpen!
És akkor nyögvenyelősen ugyan, de talál 20 olyan művet, amivel lehet mit kezdeni. Ami humoros, egyszerű, közérthető. Mély is, de nem túlságosan. Van benne némi tanulság. Megfog valamit úgy, ahogy arra nem is gondolt. Új, de akár másnak is eszébe juthatott volna. Bárkivel megtörténhet, s ezért kapcsolatot teremt. Ha ezeket valaki elolvassa, fog rájuk emlékezni.
Hát így valahogy.
Budapest, 2018. augusztus 14./2019. április 28.
