“Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” *

A művészet tulajdonképpen a lélek egy darabja, hogy pontosan mely darabja, az változó. Ha nagyon tudományosan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk a tudatalatti egy szelete, de ez így nem helyes, hiszen igenis vannak a művészeti alkotásoknak tudatos vonásai, sőt! A lélek olyan lenyomata, amihez más eszközökkel nem tudunk hozzáférni. És az igazán érdekes a dologban az, hogy nem csak a művész lelkének a lenyomata, hanem a közönségé is, főleg ha a közönségnek mond valamit a mű. Pláne, ha mást mond, mint az alkotónak. És a tapasztalat azt mutatja, mást mond, mást vált ki.

Én azt gondolom, hogy a művészeti alkotások valamilyen belső konfliktus feloldása közben, gyanánt keletkeznek úgy, hogy az alkotó belső képeket alkot a konfliktus felfejtésére, s ezeket a belső képeket jeleníti meg képileg vásznon, fotópapíron, szoborként, táncként, zeneműként, vagy ne adj Isten, írott formában.

Aki egyszer elkezd alkotni, az általában ezt sokáig-sokszor teszi, hiszen a belső világát próbálja beilleszteni a külsőbe, úgy hogy közben mindkettő változik. "A lélek számára az egyik legmegterhelőbb az lehet, amikor az elképzelt világ valóságossá válik."** Aki alkot, ezt a terhet nehezen tudná elviselni, így önmaga teremt valóságot, amiben elég otthonosan érezheti magát. És ha megfigyeljük, azért az alkotott valóság mégis inkább belső-képzelt, mint külső-valós.

Van egy buddhista tanítás, miszerint a megnyilvánulatlannak nagyobb hatóereje van, mint a megnyilvánultnak. És ezt az óriási hatóerőt transzformálják át a művészek. Ezzel az erővel dolgoznak. A teremtésnek ez egy olyan formája, amin életek múlhatnak, történetek változhatnak, halottak élhetik újra átírt, editált és upgradelt életüket. Ez egyfajta jóvátétel.

Olyan is van, aki egyenesen odáig megy, hogy azt állítja: "azért alkotunk, hogy ne bolonduljunk meg"**. Igen, egyszerűen fogalmazva ezt is lehet mondani: aki a belső konfliktusait nem tudja sehogy feloldani, az előbb-utóbb megőrül. Én mégis azt gondolom, hogy mindaz, ami ilyen formán megjelenik, a szeretet megnyilvánulása. Néha torz, néha kemény, néha vad, néha trágár, néha értelmetlen, de leginkább mégis szép, elgondolkodtató, megindító, szórakoztató, és ami a lényeg: ÉLŐ KAPCSOLAT.

*”Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” Szent Ágoston

**Eredeti gondolatok Bartis Attila - A vége című regényéből

Budapest, 2018. november 3.