Két olyan könyvön vagyok túl, amit ha 7-8 évvel ezelőtt olvastam volna valószínű szubpszichotikus állapotba kerülök, és nincs kétségem afelől, hogy másokat nem ráznak meg ezek a művek. Mindenesetre a sokkok után úgy gondoltam némi klasszikus majd lenyugtat. Végül is az olvasás egyfajta szórakozás, sőt egyesek belső feszültségeiket, konfliktusaikat oldják általa, és távol álljon tőlem, hogy bárkit lebeszéljek a komoly könyvek olvasásáról, de jóból is megárt a sok. Az egyéb, nem meghatározott szorongás (anxiety NOS) után Az öreg halász és a tenger könnyed lányregénynek tűnik, bár végig azon aggódtam, hogy nem lesz ennek jó vége, a filmre, amit úgy 30 éve láttam ugyanis nem emlékeztem.

A történet közben azon gondolkodtam, hogy mennyien vagyunk, akiket Santiagohoz hasonlóan egy ekkora valami vezet-húz akár egy egész életen át. Amikor annyi eredménytelen, sikertelen ’halászat’ után végre valami, és nem is valami, hanem az a VALAMI harap rá a horgunkra, amit mindig is kerestünk. És először nem látjuk, hogy mi az, csak érezzük, hogy veszett nagy ereje van, és tulajdonképpen bármit csinálhatna velünk, mert sokkal nagyobb bárminél, mint amit valaha láttunk, vagy bárki látott. Aztán nagy sokára megmutatja magát, és nagyobb a ’csónakunknál’, nagyobb az életünknél, és gyönyörűbb, mint bármi. Most már nem akarjuk elengedni, lassan tönkremegyünk a követésében, görcsben a bal kezünk, vérzik a jobb, a hátunk merev, belevág a kötél, fogy az innivalónk, enni is régen ettünk, de követjük. Ez a szerelem.

Aztán mikor megfogjuk, jó erősen hozzákötjük a csónakunkhoz, és megpróbálunk hazavitorlázni. De az ő hazája nem ott van, ahol a mienk, az ő hazája a tenger. Az ekkora sérüléseket a ragadozók megérzik, az első ’cápa’ jön, s akkora darabot harap ki a halunkból- mintha belőlünk harapna ki egy darabot-, hogy ez csak még több cápát vonz, a szigonyunk is oda. Megkóstoljuk a hal húsát, ahol belemart a cápa, nyersen is finom, lédús, sokat megadnának érte a piacon. Egyre több és több cápa jön, s mire partot érünk, vázra rágják az álmainkat, az sem vígasztal, hogy a hajónk így egyre könnyebben suhan.

Inkább lenne nehéz, de lenne cél. S ha van cél, bármit ki lehet bírni. A veszteség, főleg, ha pontosan tudjuk, mit veszítettünk, kibírhatatlan. Ez az élet a szerelem után. Sosem kellett volna elindulni, sosem kellett volna megfogni, amikor akart, el kellet volna engedni. Nem a mi halunk volt. A Tengeré.

Budapest, 2019. december 16.