A férfi, ha fáj neki, vagy ha orosz, hallgat.*

Amikor egy könyvet olvasunk, olyan, mintha álmodnánk. S amikor írunk, mások álmát írjuk. A vakító igazságok mögött megbújó küzdelem mindannyiunké. Ugyanazokból a sorokból ezer féle valóság keletkezik gondolatban, mindenkinek máshol van a hangsúly, máshol kacag fel, s máshol fáj. Máshogy érzi ugyanazt, máshogy fojtogatja a sírás, s csavarja ki kezéből a könyvet az álom. S a két álom közt van egy realizmus, egyeseknek ráadásul orosz.

A realitás csak annak kell, akinek teste van, és csak addig létezik. Az álom örök. A valódi lét álmok sorozata. Álom az álom, álom a szerelem, álom a művészet, álom a filozófia, álom minden elvolt gondolkodás, álom a képzelet, s a kreativitás. S ha azt érzed, valakivel jó együtt lenni, biztos lehetsz benne, őt is álmodod. Amióta álmodunk, azóta vagyunk egymásnak és egymásért.

Gyakran ugyanazt a történetet, akár ugyanazokkal a szereplőkkel többször megálmodjuk. Addig álmodjuk egymást valóságként, amíg a rend helyre nem áll, ameddig béke nem lesz a szívünkben, ameddig hajt a hatalomvágy, a fájdalom, a bosszú, a kétely, a tatár. Ezt hívhatjuk reinkarnációnak is.

Tény, hogy bizonyos helyzetek-kapcsolatok visszatérnek időről-időre az életünkbe, s amikor már a kisujjunkat sem akarjuk mozdítani, hogy megoldjuk, akkor már meg is oldottuk. De ez azért van, hogy több életen keresztül is eltart.

S ha most békésen hátradőlünk a kanapén kezünkben egy jó könyvvel, lábunknál kisállattal, kandallóban ropog a tűz, Fitzwilliam Darcy Handelt csembalózik a háttérben (Pemberley, Derbyshire), akkor Jane Austen- Büszkeség és balítélet című könyvének happyendes folyatásában vagyunk, és előző életeinkben ezért igencsak megdolgoztunk. Hát élvezzük, amit magunknak álmodtunk addig, ameddig lehet, bármikor felkelthetnek!

*Idézet Grecsó Krisztián – Harminc év napsütés című novellás kötetéből

Budapest, 2019. november 4.