Utolsó hívás: Gyere, apa öngyilkos lett!

Bevett egy doboz béta-blokkolót, ráadásul az enyémet. Végig kellet néznie, ahogy a mentők élesztgetik az apját. Az orvos azt monda, nem akart meghalni. Paravalami. Paraszuicidum.

Első hívás: Ha elhagysz, megöllek!

Éppen szeretkeztünk, éppen bennem volt, amikor megfenyegetett, hogyha elhagyom, megöl. Nem volt ijesztő, inkább undorodtam. Azt hiszem azt akarta mondani inkább, ha elhagyom, meghal. Egyek vagyunk, nem mehetek el. Legalábbis nem anélkül, hogy valaki bele ne pusztuljon.

Nyomon követő hívás: Szerintem jól van, kiengedhetitek! Vállalom érte a felelősséget.

Szavak nélkül köztünk van egy egyesség, hogy soha nem beszélünk arról, amit láttam, és anya előtt is titokban kell tartani. Az egyikre azért haragszom, mert én lettem a titkának hordozója, a másikra azért, mert nem látja, hogy mi a titok, mert vak. Holott ezekről nekem egyáltalán nem kellene tudnom, nem velem van a baj, csak én tudok róla. A kettő nem ugyanaz.

Színpadra hívás: Nem emlékszem a szövegre!

A halál tulajdonképpen szép. Már úgy értem fizikailag. A képeken látszik, hogy a halál előtt van a testben valami, ami nagyon akar valamit és ettől szenved. A halál után kisimulnak az arcvonások, a test elernyed és átadja magát a természetnek. A két dolog nagyon nem egy helyről jön. A test az anyafölddé, a lélek az égé, az apáé. És egész életen át ezek rángatják egymást, hogy harmonikusan tudjanak együttműködni. Van, akinek sikerül, van, akinek nem.

Hadba hívás: Szakaszokra fogunk tagolódni, hogy bekerítsük az ellenséget!

Nem tudtam mit kell tenni. Aztán adtak egy leírást: „Radioaktív támadás esetén a katona csavarja magát vizes lepedőbe és induljon el a csapatával Dunakeszi felé, ott van az elhárító.”** És akkor megnyugodtam, hogy van egy terv. Ha nem tudjuk, mi következik, tervet kell készíteni. Akkor is ha a terv a valódi veszélyt nem hárítja el, legalább megnyugtat, hogy van mihez igazodni. Tulajdonképpen az egész életet egy ilyen vezetőkorlát mellet járjuk végig úgy, hogy egyik oldalunkon ott a szakadék, másik oldalunkon ott a korlát és szemünk előtt az út. Se a szakadék, se a korlát nem valóságos, csak az út számít, ami előttünk van. A cél se fontos. Egyáltalán nem.

Visszahívás: Haza kéne költöznöd! Apád elvesztette az állását.

Az önállóságot az apa neveli az emberbe. Az önállóság ugyanaz, mint biológiában az immunitás. Autonómia. Pszichológiában a reziliencia. Ez egy. Ha egy egész világnak szájmaszk, gumikesztyű, hőmérő és vakcina kell ahhoz, hogy elhiggye, ki mehet az utcára, hogy elhiggye önálló és ehhez ilyen eszetlen korlátozó rendelkezések kellenek, akkor itt a kollektív apa nincs rendben. Ez egy globális probléma. Most mindenki látja. Aki átlát ezen, az igen kevés ember, mert ennyire kevés az „elég jó apa”. A patriarchális társadalom csődje és vége ez. Egy nem működő rendszer pusztul. És aki ragaszkodik ehhez a rendszerhez, pusztul vele.

Az első teremtés történet alapján az első férfit, Adamót Isten vízből és sárból teremtette és az első nőt, Lilithet Adamóból. Ez óriási baj. Hiszen a férfi élettelen, a nő meg élő anyagból van. Ezért kell annyira félni a nőtől, hogy fogva kell tartani, el kell tőle venni a szabadságát, be kell fogni a száját, le kell bénítani, el kell söpörni az útból. Mert ő tudja, mi az élet. Nincs olyan, hogy patriarchátus, fraternitás van és matriarchátus. Nincsenek férfiak, csak apák és nincsenek nők, csak anyák. Ezt meg kell érteni. Itt mindenki mindenkinek az anyja és apja. Ez mindig is így volt és így lesz. Máshogy ez nem megy. És most látjuk is, hogy nem. Állítsátok meg a Világot! Ki akarok szállni!

Fogadott hívás: Csak szeretet van!

*Első négy történet a Terápia című magyar filmsorozatból származik saját értelmezésben.

**Nem pontos idézet Popper Péter előadásából.

Budapest, 2020. július 31.