A nagy világon-e kívül kell élned? Nincsen sors? Nincsen hely? Nincsenek nincsek?**

Az még csak rendben van, hogy fáj itt-ott, végül is már benne vagyunk a korban, de teljesen atomokra törni magunkat az azért lényegesen más kategória.

Vannak jelek. Először lelkiek. De ki figyel arra manapság? Mondjuk eltekintve attól, hogy én pont igen, mégis makacsul csinálom az ellenkezőjét. Aztán a jelek szomatizálódnak, és a test kezd el beszélni. És ha a lélek nem fájt eléggé, na a test az nem viccel! Nehéz eldönteni, melyik rosszabb.

A fájdalomnak evolúciós jelentősége van. Ha valahol valami fáj, az mindig azt jelenti, hogy valamit be kell fejezni, vagy valamit nem úgy kell csinálni, ahogy eddig. Tehát, ha figyelünk a fájdalomra, óriási fejlődési lehetőség van a hátterének megértésében. Kicsit nekem olyan, mintha a testi jelek a tudatalatti kommunikációi volnának. A test alapvetően intelligens, és azt kell hogy mondjam, okosabb, mint az elme. Azért gondolom ezt, mert az elme racionalizál, de a testi jelek etiológiailag nem a racionálisból érkeznek hozzánk, így tisztán logikai úton nem megoldhatók. Én is racionalizálgattam a test fájdalmát, a modern orvostudomány sem nagyon segít a jelek megértésében. És a testnek elege lett, annyira összetört, hogy meg kellett álljak. És egy ideig nem mozdulhatok, szó szerint. Akkor enged tovább a sors, ha az elhalogatott döntéseket meghozom, és azok a döntések visszavezetnek saját magamhoz. És nem valami random családtagot, felmenőt, barátot, kollégát helyettesítek a testemmel. Nem adom többet kölcsön a testemet, a lelkemet meg pláne nem!

Kevés hely van az Univerzumban, ahol a lelkek testbe tudnak inkarnálódni. Ez egy kiváltság, amit a lélek akkor választ, amikor kész van a kapcsolatain való munkára. Energiatestben a befagyott kapcsolatok nem fejlődnek, a megtestesülés ad újra lehetőséget erre. Ebből én arra tudok következtetni, hogy ha fáj valami, akkor egy kapcsolat van bajban, az fáj. Ha krónikus, akkor nyilván mélyebb a kapcsolat, vagy a probléma áll fenn régóta. Szóval mondhatjuk azt, hogy aláfordult a bokám, amikor már eleve a hátizom nagy része be volt gyulladva és mellhártyagyulladásom is volt. És mondhatjuk azt, hogy ezek közül az egyik is pont elég, és elég súlyos is. És mondhatjuk azt, hogy mi a fenének kell ennyi szart egyszerre begyűjteni ilyen szintű tudatossággal. És mondhatjuk azt, hogy az almaecetes állott vizes borogatás szinte mindenre jó. És mondhatjuk azt, hogy ha nem mozgatom a lábfejem, elsorvadnak az izmok. És mondhatjuk azt, hogy most elöről kezdjük a gyógyulást megint, mert eddig nem csináltunk semmit. És mondhatjuk, hogy Telekgerendáson végre kinyitott a strand. És rengeteg mindent mondhatunk még. De minek, és kit érdekel ez egyáltalán rajtam kívül?

Az angyalok szerint még legalább 7, a Földhöz hasonló hely van alternatív dimenziókban, ahol megtestesülések futnak. Egyiken a mezőgazdaság fejlődik, másikon a technológia, harmadikon a hangyaboly királynője uralkodik, negyediken mindig tavasz van, az ötödiken Rudolf a rénszarvas kalácsot süt, hatodikon a boltokban nem kell maszkot viselni, a hetedik te magad légy! Úgy tűnik, ameddig nem azonosulunk azzal, amit önmagunknak hívunk, addig tévúton járunk. Lehetünk itt, lehet életünk, lehet családunk, lehet karrierünk, de ezek rendszerint valaki más filmjéből szivárognak át hozzánk, és mi csak a testünket adjuk kölcsön. A katasztrófa az észhez térít. Ha más nem. Most van elég időnk elmerengni, hogy kik is vagyunk, és jó-e amit csinálunk. Egyáltalán kell-e csinálni a dolgokat? A tapasztalat szerint a sors azt is utoléri, aki igen aktívan tesz érte, és azt is, aki hagyja hogy megtörténjenek vele a dolgok. Rendszerint, aki hagyja magát, az hamarabb célba is ér. Hát most nincs más választásom, csak sodródni tudok. Teljesen ismeretlen partok és tapasztalatok felé visz az utam. A test nyelvét én is most tanulom, és odaadóan figyelem, merre visz, mit mond, kinek, mikor és miért. Újra meg kell tanulnom járni, újra meg kell tanulnom lélegezni, újra meg kell tanulnom tartani a hátam, újra meg kell tanulnom élni, és újra meg kell tanulnom tisztelni a testet.

Budapest, 2020. július 14.

*Utalás Ludmila Ulickaja- A lélek testéről című elbeszélés kötetére. Képen a könyv borítója.

**Hatóerő: Kölcsey Ferenc- Szózat című verséből.