Pünkösd hétfő, fél 8, 1-es villamos népligeti megállója. Gyanutlanul felszállok a nagyjából üres járatra, leülok, hogy a rámszakadt 20 percet olvasással töltsem. Ehelyett obszervációbiológusi babérokra törve megint az emberek megfigyélese marad csak számomra. A velem szembe leülő fiatalembert veszem szemügyre, aki szinte bárhova ülhetett volna, de nyilván társaságra vágyik. Következtétesem tévesnek bizonyul, mert kopott aktatáskájából egy sudokut bányász elő és bágyadt szempillarebegtetés közepette vagányan nekiveselkedik a rejtvénynek.

Szegedi terepgyakorlatokról jól ismerem ezt a típust: imatkozó sáska, vagy a Vízipók-csodapókbol ájtatos manókent ismert testalkatú férfiember, SZTK keretes szemüveg, kötött piros csíkos sál a direkt 25 fokos bikarogyasztó melegben, melyet hanyag eleganciával átvet csak a vállán, nyilván a mögöttünk hagyott zord télre emlékeztetvén embertársait. Vászon nadrág, zilált haj, neurotikusan aggodalmaskodó szemek, mintha mindig valami külső megerősítésre vágyna. Vagy túl fiatal filozófia professzor az ELTE BTK-án, vagy túl öreg egyetemista ugyanott. Nőtlen, haziállatkent maximum egy csigát mernék rábízni. S a villamoson mindig vagy Nitzschét lapozgat, de csak a hatás kedvéért, hiszen kívűlről tudja, vagy fejt, elfojtva ezzel számára kezelhetetlen érzelmeit.

Az ilyen férfiakat meg kell menteni! S ezzel a felismeréssel felálltam a székről és leszálltam a villamosról. Hozzá kell tennem, hogy még csak a Hauszmann Alajos útnál tartottunk, így egy megállót gyalogolnom kellet, de beláthatalan következményei lettek volna ha egy ennyire érzékeny külsőkontrolos egyént csak úgy otthagyok és máshova ülök.

Budapest, 2017. június 9.