Christine belépett a zuhany alá és megnyitotta a csapot. Ahogy zubogott a tarkójára a víz, akaratlanul is az esti koncert járt a fejében és Dohnányi Ernő Szegedi miséjének Offertorium tételét dúdolva bevillantak Guillaume szavai. Mért kosarazta ki? Hiszen olyan jól megvannak, ugyanazt akarják és már 15 éve ismerik egymást. Amikor nemet mondott, ő maga sem tudta, hogy mért teszi, de érezte, hogy ez már megtörtént és akkor is nemet mondott.

És most, ahogy a dallam beleült a fülébe régi képek jelentek meg előtte. Egy álomból? Egy előző életből, ha van olyan?

Elzárta a csapot és kilépett a kőre, majd ábrándosan elkezdte megtörölni a haját és ahogy megpillantotta magát a tükörben hirtelen minden világossá vált. A baleset. A baleset óta van benne az a megmagyarázhatatlan érzés, mintha idegen lenne a saját életében. Vagy még inkább, mintha a testében nem az eredeti Christine élne, hanem valaki más.

A kórházban figyelmeztették, hogy az ilyen traumák egészen kivételes személyiségváltozásokat okozhatnak és az elvesztett végtag gyászmunkáját nem lehet kihagyni. De ő mindig inkább tollasozni járt terápia helyett. És amikor megkapta a protézisét, akkor tudatosodott számára véglegesen, hogy nincs meg a bal karja.

De Guillaume-ot ez sosem zavarta, viszont ez a nyomasztó idegen érzés megmaradt és mintha mindent csak azért csinált volna, hogy másoknak bizonyítsa, jól van. Sosem lehetett igazán újra önmaga, kivéve most, amikor nemet mondott. Végre mert hátat fordítani annak a kirakat életnek, ami már több, mint 10 éve folyt. Hogy mit kezdhet az így rászakadt szabadsággal azt nem tudta, de megkönnyebbülve bebújt az ágyba Daisy Fullbright legújabb novelláját olvasni.

Köszönet Vámos Nikolettnek és a Csíkszerda kórusnak az inspirációért.

Budapest, 2017. május 20.