Anna Tyestyelkova csütörtök este lelépett a járdáról és egyszerre két irányba indult el. Az egyik irányban az út végén találkozott a herceggel, a másikon nem. De bárhogy is, mindkét út végén szabadidejében szamizdatot gépelt PRESTIGE ELITE 72 írógépén. Egyszerre 7-8 példányt gyártott illegálisnak minősülő irodalomból. Hajszálvékony zsírpapírt használt, megfelelő számú indigót biggyesztve közibük, emígy még éppen hogy az olvashatóság határait súrolta. Az egyik út végén a herceg figyelmeztette, hogy hagyjon fel eme hobbijával, a másikon mostohaapja. Ezért hát arra gondolt, mi lenne, ha egy irányba indulna el.

Anna Tyestyelkova pénteken meg is próbálta: elindult a temetőbe, ott megrázta a kívánságait teljesítő mogyoróbokrot, felvette ruháját, az aranycipellőket és továbbment a bálba, ahol találkozott a herceggel. A mese dramaturgiáját meghazudtolva a bál után a herceggel maradt éjszakára.

Anna Tyestyelkova hajnalban arra ébredt, hogy a herceg szamizdatot gépel ugyanazon módszerrel, mint ahogy ő tette. Dühében a másik oldalára fordult és aludt reggelig. Reggel már szombat volt. Szombaton még a fű se nő, nem hogy az oroszok szamizdatot gépeljenek. De a herceg csak ott ült az asztalnál és ahelyett, hogy azon siránkozott volna, hogy kié az arany cipellőcske, ő csak gépelt.

Anna Tyestyelkova levonta a következtetést. Mindegy milyen irányba indul el, a szamizdat így, vagy úgy élete szerves részét képezi. Lehet valódi személy, vagy mesehős, megtalálhatja boldogságát, vagy sem, a lényeg, hogy valaki-valahol hajnalokon keresztül gépeljen, ezt egyszerűen nem tudta kiírni az életéből. És akkor már nem is akarta.

*Orosz: самизда́т, lit: SELF-PUBLISHING

Képen: IBM Selectric typeball (Wikipedia)

Budapest, 2021. május 2.

„Önhibáján kívül elvált, budai öröklakással rendelkező, sportot, turisztikát kedvelő, nem dohányzó, jó megjelenésű, 178 cm magas vállalati főkönyvelő, kék metál színű BMW s egy jó anyára váró nyolcesztendős kisleányával megértő élettársat keres.”*

Önhibáján kívül állásást vesztett klasszika-filológika szakos egyetemi tanár, meglepően izmos testfelépítéssel, korát meghazudtoló kinézettel, egy XVIII-dik századi kastélykerttel és korhű Singer varrógéppel keresi melegszívű, elsősorban molett, 35 és 65 év közt lévő társát. ÉLETKÖZÉPI VÁLSÁG jeligére a kiadónál.

Önhibáján kívül takaró nélkül maradt csecsemő keresi édesanyját, egy lestrapált, ötgyermekes, kemencében pogácsát sütő, szeretve- ölelő, izzadt, lucskosan zsíros hajú, kialvatlan, a családi gondokkal egyedül megküzdő 40 év körüli nő személyében. ANYA CSAK EGY VAN jeligére a kiadóban.

Önhibáján kívül eltörött tejesüveg, biztonságosan zárható csattal és nagyjából 1 dl megmaradt, de besavanyodott tejjel keresi azt a szórakozott, de kedves tejesembert, aki erőn felül kicserélné egy ép üvegre és egyben megkeresné eltörött darabjait. SZÉTSZÓRT jeligére a kiadóban.

Önhibáján kívül kitavaszodott természet, rügyfakadó bokrokkal, lombba borult erdőkkel, sebes patakfolyásokkal, csiripelő madarakkal, üzekedő vadakkal, hegyekkel, mezőkkel, tavakkal keresi olyan túrázni, fürdőzni vágyó embertársait, akik tisztelik őt, vigyáznak rá és nem etetik a vízimadarakat, bármennyire is kinézi a hattyú a bécsi perec falatot az ember szájából. ÉHES HATTYÚ jeligére a kiadóban.

*Idézet Müller Péter - Lomb és gyökér című életműsorozatából.

Budapest, 2021. április 29.

Ha magányos vagy, itt vagyok neked.

Ha kérésed van, teljesítem.

Ha csalódott vagy, megvigasztallak.

Ha szerelmes vagy, figyelek rád.

Ha terebélyes vagy, kellesz nekem.

Ha szerencsés vagy, örülök neki.

Ha tapogatózol, fogom a kezed.

Ha folyik a könnyed, szaltót vetek.

Ha földműves vagy, kapálok veled.

Ha melegháznak** hívod az üvegházat, vagy fóliát, kijavítalak.

Ha tele vagy reménnyel, melletted állok.

Ha összetörsz, segítek felállni.

Ha szellemeket látsz, felkeltelek.

Ha mindenki elhagy, én kereslek.

Ha betekeredsz, én kiveszlek a centrifugából.

Ha kiteregeted a szennyest, akkor se történik semmi.

Ha teljes vagy, benned élek.

Ha félsz, én vagyok a másik feled.

És amikor végül hazamész, hazakísérlek.

*Címében azonos Gyöngyösi Levente versével

**Komoly tudósok írják megfigyeléseik alapján, hogy melegházakban jobban érnek a paradicsomok, ha Mozart zenéjét sugározzák nekik. (Keresztény hetilap) 

Kistarcsa, 2021. március 27. (javítva T. B.-nek: Budapest, 2024. február 5.)

Valaki törik, de mégis egybe marad

Valaki szakad, de egy folt nem feslik fel rajta

Valaki kér, de nem érti senki

Valaki célbaér, de ott nem várja senki

Valaki szagol, szeret, szalad

Valaki hajába zöld szalagot rak*

Valaki hívó szavára se mennek

Valakik tavasszal kelepelnek

Van, aki keres, de mindene megvan

Van, aki fest, és abban benne van minden

Van, aki cipőt fűz, és nem vár a mától semmit

Van, aki tekerkőz, és szelet hajt, vagy mit?

Van, aki lassú, és botorkál az éjben

Van, aki szívet szorongatóan zokogva ébred

Van, aki autót vezet, de inkább gyalogolna

Van, aki harmatos réten búzavirágba botolna

Van, aki felhőkarcolóban él, de nem mer lenézni

Van, aki hangabölcsőben ringatózva jelzi,

hogy itt az ősz vége

HAJCIBÁLVA KÉRŐDZNEK A PÉKEK

*Utalás Ljudmila Ulickaja – Kettesben című novellájára (A lélek testéről kötet)

HATÓERŐ

Képen: Gotye-Somebody that I used to know (www.bigtop40.com)

Budapest, 2020. december 6.

„Sárga fény ömlik, este lett. Áprilisi szelíd fuvalmak. Megjöttél. Késtél éveket, most mégis örömmel fogadlak…”*

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a blogírás nem túl népszerű műfaj. Alapvetően a rétegírást sokan nem olvassák, az én írásaimat meg kifejezetten kevesen. Magamnak tudhatok 7 követőt és az eleinte 10 olvasó mára kettőre redukálódott. Ebből az egyiknek hivatalból el kell olvasnia, ő a blog.hu szerkesztő munkatársa, akinek ez munkaköri leírása és még van egy stabil olvasó. Ennyi erővel naplót is írhatnék, amit néha megmutatok valakinek. Félreértés ne essék, nem panasz képpen állapítom ezt meg, merő megfigyelés. És figyelmeztetés magamnak, hogy vigyázat, naplót írok, nem blogot! Illetve figyelem, már a követők se olvasnak! 

Ezen elgondolkozva megfogalmazódott bennem a kérdés: Mit olvasnak az emberek? Ludas magazint? Kretént? Fürge ujjakat? Mielőtt bárki elkalandozna, ez utóbbiban kötések-horgolások vannak. Használati útmutatót okos hűtőhöz? LIDL újságot? TV újságot? Pravdát? Guardiant? Betegtájékoztatót? Hirdetőtáblát? Könyvet? Milyen könyvet? Papír hordozón olvasnak, vagy elektronikusan?

Valószínű, ilyen módszerrel nem fogom megváltani a világot, de nagyon úgy tűnik, hogy a saját világomat igen. Azokban a ritka esetekben pedig, amikor a szerkesztőn kívül mások is elolvasnak, kifejezetten hobbiból, levonom a tanulságot, hogy lám, mégis van valami szórakoztató, elgondolkoztató, megdöbbentő, értékelhető, érdekes abban, amit írok. De nagy átlagban azt kell mondanom, a potenciális olvasónak igaza van, amikor nem egy ilyen nehéz műfajt választ.

És most, hogy mindhárman elolvastuk, amit írtam, eltehetjük magunkat holnapra is, és engedjünk szabad utat az irodalom többi művelőjének, hogy tovább szője ezt a nagy szőnyeget, amit *Anna Ahmatova verséből való részlettel fűztem a nagybetűs élethez, amit irodalomnak hívnak. Vagy a nagybetűs irodalomhoz, amit életnek. Köszönöm, hogy olvasol!

Kép: www.pinterest.com

Budapest, 2020. november 5.

Wroblewski egyáltalán nem tudott állni. A sós fürdőben feküdt a kádban és várta a gyógytornászt.  Ma valahogy nem úgy voltak a dolgok, ahogy lenni szoktak, és ez egy ideje már így volt. A balesete óta. Nem dúdolt, egyáltalán nem szólt zenemű a fejében, sőt a hangok sem mondták neki, hogy túl forró a víz, keverjen. Kéjesen engedte fájó lábára a valóban túl forró vizet. Valahogy most mégse bánta. A baleseten gondolkodott. Hogy pontosan mért történt. Szeretett théziseket felállítani eseményekre-jelenségekre. Sehogy nem értette: amíg nem történik meg nem lehet tudni, hogy mi az értelme, csak amikor megtörténik, derül ki, miért. A trauma olyan kapukat nyit meg a testben és a személyiségben, amik előtte hét lakattal vannak zárva. Ilyen elmélet már volt a világtörténelemben, csak arra nem jött rá, mihez hasonlít. Ebben a pillanatban csengő zavarta meg, s eszébe jutott Halloween van, biztos gyerekek jöttek, a gyógytornászhoz még korán van. De nem tudott kiszállni egyedül a vízből.

Kattant a zár, az anyja nyitotta ki az ajtót, s valóban horror jelmezekbe öltözött gyerekek érkeztek, akiket Zafír anyja soul-cake-kel kínált, a csokoládéba mártott lárva, aminek két éve olyan nagy keletje volt már idén is elfogyott. Ezen a környéken van humora az embereknek. Nem lehet tudni, mit szólnának a demerolos-diós kekszhez, ami abban a sorozatban van. Két pasi, meg egy kicsi? Náluk ez két nő, meg egy kicsi.

Nagy sóhajjal a víz alá merült, de az elmélet nem hagyta nyugodni. Pláne az izgatta, hogy így van ő az anyasággal. Amíg nem történik az emberrel, nem tudja, milyen és mért kapta pont ezt a gyereket, csak amikor élesben csinálja, akkor döbben rá, hogy azt kapja vissza, amit adott. Még egyszer alámerült a sós vízben, akár a tengerben is lehetne, s kikiáltott az anyjának, egyedül még nem tudott kiszállni a kádból. Anyja ráültette a kád szélére és hagyta, hogy megtörülközzön, fölcsatolja az orthézist. Nézte, Zafír mennyit fogyott a traumától. Csak felépül, erős lány, és ahogy a dolgok állnak, erősnek is kell maradnia. Lehet lágy, rugalmas, de szüksége lesz az erejére és meg kell tanulnia megfelelően használni.

Ahogy a nappaliba vonszolta magát orthézissel és mankókkal hirtelen meglátta az Obádovics könyvet és Bernoulli jutott eszébe, hogy a természet és a társadalom véletlen jelenségei hogyan függenek össze és következnek egymásból. És, hogy az is véletlen, hogy kivel vagyunk egy családban. Persze egyesek szerint ezt is mi választjuk. Csak azokkal az emberekkel lehet elérni a megfelelő fejlődést. Ehhez a thézishez inkább már a Mahabharatára lenne szükség, nem materializmusra. Ámbár a Heisenberg-féle bizonytalansági tényezőt sem vethetjük el. Egy gyerekről vagy azt tudjuk, hogy hol van, vagy hogy milyen sebességgel közlekedik, a kettőt egyszerre sose. És azt meg pláne nem tudjuk meg sose, hogy milyen. Nem ismerjük ezeket az embereket. Csak azt tudjuk, hogy mi milyennek látjuk őket. Csak a képet ismerjük, amit mi magunk rajzoltunk róluk. A gyerekek valódi énje nem a szülei mellett mutatkozik meg teljes valójában, és kék Holdas Halloween-kor pedig ez duplán érvényes!

Kép www.cravebits.com

Budapest, 2020. október 31.-november 1.

Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. Én is lenyomat vagyok, meg anyám is, aztán eltűnünk, és senki sem fog emlékezni ránk. Egyedül annyi marad belőlünk, amennyit képesek vagyunk továbbadni a gyermekeinknek, ha nem csesszük el idő előtt, ha nem ejtünk a gyerekeink lelkén végzetes sérüléseket.

...

Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.* 

Várok, figyelem az órát. Amikor 7-re ugrik már biztos felkelek, de addig nem. Kezdem érteni anyámat, hogy az álmaiban érdekesebb és könnyebb, mint a nappalokban. De ez, sőt mindkettő az ő döntése. Már ha a tudatalatti tud dönteni. Tovább megyek, csak az tud dönteni. Etetjük magunkat azzal a maszlaggal, hogy tudatosodjunk, meg hogy még nőként is macho felnőtt férfi módjára mi döntünk agyból, racionalitásból. A nagy fenét! Van a személyiségnek egy kontroll gombja. S amiről azt hisszük, hogy a főszerep, csak egy üres jelenet és mi csak a színfalak széléről figyeljük, mit vetít nekünk a tudatalatti. Vannak szereplők, de nem az igaziak, van rendező, de iskolázatlan, van dramaturg, de nem ismeri a szövegkönyvet, van világosító, de csak egy mécses van a kezében, van hangmérnök, de nagyothall, a vetítővászon is viseltes. És mindent mi húztunk be magunknak, hogy valamit megtanuljunk. Igen gyakran az sem derül ki, mit kell pontosan megtanulni. Próbálunk topogva-tapogatózva az érzékeinkre hagyatkozva feltárni olyan dolgokat, amik nem is biztos, hogy itt vannak. Ezért nem lesz jobb az életünk attól, hogy megkapunk valamit, amit annyira akartunk. Akkor lesz jobb, ha valóban volt időnk felkészülni rá, és akkor tudjuk igazán értékelni, ha igen nehéz volt megkapni. És akkor fogjuk tudni, hogy most sem a mienk, s hagyjuk, hogy az legyen, ami vagy aki. Amit az ember azonnal megkap mindenféle energia befektetés nélkül, azt a következő sarkon eldobja. Nincs értéke. Felesleges kellék. HEVEDER ÉS SZENTKÉP.*** 

Gyere, nézd! Csupa ismert kép - mint az igazi
Így jól tudom a magam szerepét
Ezer éve ismerjük az új dramaturgiát
Ilyen meghatón a nagyok se játszák

Az a fő, amit más is lát
Túl a kereten a múltat siratják néhai csodák
Mosolyoghatsz egyformán, vagy sírhatsz díjakért
Soha el ne hagyd a díszletek szélét!

Mint a filmeken, nézd ahogyan élsz: üres jelenet!
Mint a filmeken, műsor az egész. S ez a szereped
A szép históriát hányan írták át
Mond miért is bántották?
Így nem igaz, nem igaz, nem igaz, nem igaz már

Gyere, nézd! Csupa ismert kép. Egy sem igazi
És nem tudom a magam szerepét
Diadalmas fellegvárak lógnak a semmiben
Csak egy kis vihar s lezuhan minden

Mint a filmeken, látni akarom mind a neveket!
Mint a filmeken - tudni akarom, miről ki tehet
A szép históriát hányan írják át
És miért is bántották?
Így nem igaz már, nem igaz már, nem igaz már
Ho-o-ó** 

*Idézet Szentesi Éva-Pedig olyan szépen éltek című regényéből.

**Katona Klári-Presser Gábor- Mint a filmeken.

***HATÓERŐ

Kép Grand Theatre wiltoncarpets.com

Budapest, 2020. október 29.

Megyek a 4-6-oson az egyetemre, hátamon van az a kedvenc Adidas táskám, aminek két oldalt van alul két zsebe. A kedvenc előadásomra megyek, pedagógiai pszichológia a Mérő Lacival. Végre valaminek értelme is van. De most komolyan, kit érdekel az alkohol-dehidrogenáz, mondjuk az alkoholon kívül, akit majd lebont, ha megvannak a megfelelő körülmények?

Egyszer csak két oldalról megfog két ballonkabátos alak, hogy hölgyem kérem, szálljon le velünk a következő megállónál. A frász jön rám, de leszállok. Még hurcolnak magukkal valakit. Apró, mokány, jellegtelen férfi, 40 és 50 közt bármilyen korú lehet. A megállóban kérdőn elém tolják a személyim, hogy ez az öné és felmutatják a detektív igazolványukat. Bólintok, hogy igen. És szinte bármit felmutathattak volna. Akkor be kell jönnie velünk az őrsre felvenni a jegyzőkönyvet, máshogy amúgy sem kapja vissza az iratait. Mint a birka megyek velük. Álruhás detektívek. A pofám leszakad, ballonkabát, mint álruha! Beültetnek a kocsiba. Az kormány mellett már vár egy valódi rendőr, az első ülésre az egyik detektív ül, én meg hátul nyomorgok a már megbilincselt férfi és a másik detektív mellett. Komolyan, én félek itt a legjobban az öt ember közül.

A Teve utcába visznek, ahol egy igen unott harmadik detektív vár minket, aki nincs úgy kiöltözve, mint társai és lassan, de biztosan írógépen felveszi a jegyzőkönyvet. Közben flegmán cigizik. Nyitva az ablak, mert benn nem lehet dohányozni, kivéve neki. Én igazán nem itt akarok lenni, hanem a Mérő Lacival meg a pedagógus jelöltekkel a Kecskeméti utcában. Rettentő nyomasztó az egész. Nem elég, hogy szerencsétlen embernek identitást kell szereznie, még az én délelőttömet is elrontják.

A következő charity event-nél beáldozom a táskámat, holott nagyon szerettem addig a pillanatig, amíg ki nem lopták belőle a személyim.

Azóta több mint 20 év telt el, és az öt férfi arcát és ezt a történetet is teljesen elfelejtettem, csak az Adidas táskámat hiányoltam, meg Mérő professzor óráit. Nem értem, mért szabadultam meg a táskától, kirándulni még igazán hordhattam volna. Kicsit olyan, mintha akkor délelőtt a táskámat is ellopták volna.

Kép a www.dailydot.com oldalról

Budapest, 2020. október 23.

„Téged azért szeretlek, mert hozzám tartozol, őt azért, mert nem tartozott hozzám – az, hogy téged szeretlek, önbizalmat és erőt ad, az, hogy őt szerettem, megalázott és megsemmisített…”*

Meg kell mondjam, hogy valószínűleg senki, a sienaiak végképp nem. Ahogy az idézett könyv főhősei olyan szépen megfogalmazzák, Sienában nem lehet csinálni semmit, „de ha kimondom azt a szót, hogy Siena, az az érzésem, hogy ott megláthatnék valamit, amitől minden rendbe jönne.” Kétlem, hogy ezt a hatást a primitívek ki tudnák váltani, bár embere válogatja. Ha valaki primitív kutató, kétségtelen rendbe jönnek a dolgai Sienában.

És persze ez a hely nem mindenkinek Siena, és a legjobb, ha ezt a Sienát internalizáljuk és odabenn találunk rá valami olyanra, ami rendbe hozhatja dolgainkat, odakinn hiába is keresnénk. Mindannyian utasok vagyunk és mindannyiunkat a holdvilág vezet odabenn. Idekinn inkább a napvilág. A holdvilág a legmélyebb érzéseinket pásztázza körbe, amelyek mindig nagyon kacskaringósak és tekervényesek. Ennek ellenére a Hold néha egyetlen sugarával pontosan rá tud világítani a lényegre, és évtizedes veszkölődéseket egy véletlen mozdulattal helyre rak. Mihályt, a főhőst egyszerűen rossz vonatra rakja föl a sors és nem Rómába megy feleségével, hanem Perugiába.

A mi sorsunk is ilyen, és ahogy a főhős valami előérzetet követve a passzusunkat még előző este magunkhoz vesszük, ne maradjunk adósa senkinek, pláne ne a sorsnak. A főhős szeretni csak azt tudja, aki távol van. Persze néha vannak ilyen kapcsolatok, és ha ezek meghatározóak, akkor ez az attitűd berögzül, és aki közel van, észre se vesszük. Túl közel van. Lehet, hogy bejön a terünkbe, ahol még nincs helye. Na ilyenkor szoktak megijedni az emberek és véletlenül nem arra a vonatra szállnak fel, amin feleségük utazik.

-„Neked ellenszenves a feleségem?” –kérdezte egyszer Popper Pétert egy jó barátja, mire a professzor szabadkozott, hogy már ne is haragudj, de hogy lehet ilyet kérdezni, erre nem lehet válaszolni.

-„De, na mond meg őszintén, nem fogok megharagudni, ellenszenves?”

-„Igen.”- tördelte kezét a professzor.

-„Jó, mert nekem is. Csak akartam tudni, más is így van-e ezzel.”**

Mi is így lehetünk az életünkkel. Tudjuk, miben vagyunk, mások is tudják, miben vagyunk, már csak Sienába kell eljutni. Ha lehet, minél előbb.

*Idézetek Szerb Antal- Utas és holdvilág című regényéből.

**Idézett beszélgetés Popper Péter előadásából.

Képen: Moon over Siena from www.flickr.com in 1024x683

Budapest, 2020. október 13.

"Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, félt, mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől."

Ha így kérdezem, valószínű nem a válasz. A Szerb Antal regény hősei és mi is mindannyian bele vagyunk ragadva egy-egy momentumának az életünkbe. Akár az is elképzelhető, hogy többe, hogy több ilyen élmény van, ami odaragaszt és nem enged szabadulni. Mint az egér az egérfogóban még ragacs is van a talpunk alatt, és nem nyílik a zár. Ez az elakadás lehet, hogy csak életünk bizonyos aspektusára igaz, a többiben úgy viselkedünk, mintha felnőttek lennénk.

Meglepő módon, ha nyugton maradunk a ragacs elkezd kiszáradni, elveszti húzóerejét és már csak az egérfogó marad. Ez egy szerkezet, nem élőlény, nincs lelke, ezt kell kihasználni, és persze a bennünk lévő örvényt, ha érzünk ilyet. Azt is hozzá kell tennem, hogy az egérfogót mi raktuk magunkra, csak nem emlékszünk. És ha ez bevillan, legalább egy pillanatra, akkor tudnunk kell, hogy mért tettük és hogyan nyitható. Mi építettük ugyanis. Ha valaki idáig eljut a gondolatmenetben, a szerkezet szinte magától leomlik róla. Csak egy maszk volt, egy védelem. A gyermekkor, serdülőkor és bármely más kor fájdalmának védelme. A fájdalomnak evolúciós funkciója van, leállítja az adott tevékenységet, vagy irányváltoztatásra kényszerít. A fájdalom mérhetetlen. Jellegében is sokféle van, erősségében meg pláne, és emberi tűrőképességből igen sokféle.

Felnőni mindig fáj, és az emberek jórészt nem szeretik a fájdalmat. A jól berögzült szerepeket nehéz elengedni, ahhoz fejlődni kellene, ez sem divatos mostanában. Valószínűleg ezét fáj, mert már rég el kellett volna engedni és továbbhaladni. És mindenekelőtt együttműködni azokkal is, akiket elengedünk és azokkal is, akiknek megfogjuk a kezét. Nem kell ezt egyedül csinálni, egyes részeket talán. De rengetegen vagyunk sokféle helyén ennek a skálának, lehet ez akár egy láncolat is.

A Belső Gyermeket azonban a folyamatban sose veszítsük el, hiszen ő adja a hajtóerőt és a rugalmasságot, hogy ne merevedjünk bele a rutinba, játszunk, kergetőzzünk és nevessünk sokat továbbra is. S ha az egérfogó lepattant rólunk ezt már könnyedén meg is tehetjük. S ezután hívhatnak minket gyerekes felnőttnek, de sokkal jobb, mint a felnőtt gyerek, aki nem érti, mért történnek vele a dolgok és mért nem ő történik a dolgokkal. Ő TÖRTÉNIK.

Idézet Szerb Antal- Utas és holdvilág című regényéből

HATÓERŐ

Kép a conscienhealth.org oldalról eredetiben 500x331

Budapest, 2020.október 8.