„Sárga fény ömlik, este lett. Áprilisi szelíd fuvalmak. Megjöttél. Késtél éveket, most mégis örömmel fogadlak…”*
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a blogírás nem túl népszerű műfaj. Alapvetően a rétegírást sokan nem olvassák, az én írásaimat meg kifejezetten kevesen. Magamnak tudhatok 7 követőt és az eleinte 10 olvasó mára kettőre redukálódott. Ebből az egyiknek hivatalból el kell olvasnia, ő a blog.hu szerkesztő munkatársa, akinek ez munkaköri leírása és még van egy stabil olvasó. Ennyi erővel naplót is írhatnék, amit néha megmutatok valakinek. Félreértés ne essék, nem panasz képpen állapítom ezt meg, merő megfigyelés. És figyelmeztetés magamnak, hogy vigyázat, naplót írok, nem blogot! Illetve figyelem, már a követők se olvasnak! 
Ezen elgondolkozva megfogalmazódott bennem a kérdés: Mit olvasnak az emberek? Ludas magazint? Kretént? Fürge ujjakat? Mielőtt bárki elkalandozna, ez utóbbiban kötések-horgolások vannak. Használati útmutatót okos hűtőhöz? LIDL újságot? TV újságot? Pravdát? Guardiant? Betegtájékoztatót? Hirdetőtáblát? Könyvet? Milyen könyvet? Papír hordozón olvasnak, vagy elektronikusan?
Valószínű, ilyen módszerrel nem fogom megváltani a világot, de nagyon úgy tűnik, hogy a saját világomat igen. Azokban a ritka esetekben pedig, amikor a szerkesztőn kívül mások is elolvasnak, kifejezetten hobbiból, levonom a tanulságot, hogy lám, mégis van valami szórakoztató, elgondolkoztató, megdöbbentő, értékelhető, érdekes abban, amit írok. De nagy átlagban azt kell mondanom, a potenciális olvasónak igaza van, amikor nem egy ilyen nehéz műfajt választ.
És most, hogy mindhárman elolvastuk, amit írtam, eltehetjük magunkat holnapra is, és engedjünk szabad utat az irodalom többi művelőjének, hogy tovább szője ezt a nagy szőnyeget, amit *Anna Ahmatova verséből való részlettel fűztem a nagybetűs élethez, amit irodalomnak hívnak. Vagy a nagybetűs irodalomhoz, amit életnek. Köszönöm, hogy olvasol!
Kép: www.pinterest.com
Budapest, 2020. november 5.
