Lenyomatok

2020. október 29. 20:41 - Daisy Fullbright

Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. Én is lenyomat vagyok, meg anyám is, aztán eltűnünk, és senki sem fog emlékezni ránk. Egyedül annyi marad belőlünk, amennyit képesek vagyunk továbbadni a gyermekeinknek, ha nem csesszük el idő előtt, ha nem ejtünk a gyerekeink lelkén végzetes sérüléseket.

...

Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.*

Várok, figyelem az órát. Amikor 7-re ugrik már biztos felkelek, de addig nem. Kezdem érteni anyámat, hogy az álmaiban érdekesebb és könnyebb, mint a nappalokban. De ez, sőt mindkettő az ő döntése. Már ha a tudatalatti tud dönteni. Tovább megyek, csak az tud dönteni. Etetjük magunkat azzal a maszlaggal, hogy tudatosodjunk, meg hogy még nőként is macho felnőtt férfi módjára mi döntünk agyból, racionalitásból. A nagy fenét! Van a személyiségnek egy kontroll gombja. S amiről azt hisszük, hogy a főszerep, csak egy üres jelenet és mi csak a színfalak széléről figyeljük, mit vetít nekünk a tudatalatti. Vannak szereplők, de nem az igaziak, van rendező, de iskolázatlan, van dramaturg, de nem ismeri a szövegkönyvet, van világosító, de csak egy mécses van a kezében, van hangmérnök, de nagyothall, a vetítővászon is viseltes. És mindent mi húztunk be magunknak, hogy valamit megtanuljunk. Igen gyakran az sem derül ki, mit kell pontosan megtanulni. Próbálunk topogva-tapogatózva az érzékeinkre hagyatkozva feltárni olyan dolgokat, amik nem is biztos, hogy itt vannak. Ezért nem lesz jobb az életünk attól, hogy megkapunk valamit, amit annyira akartunk. Akkor lesz jobb, ha valóban volt időnk felkészülni rá, és akkor tudjuk igazán értékelni, ha igen nehéz volt megkapni. És akkor fogjuk tudni, hogy most sem a mienk, s hagyjuk, hogy az legyen, ami vagy aki. Amit az ember azonnal megkap mindenféle energia befektetés nélkül, azt a következő sarkon eldobja. Nincs értéke. Felesleges kellék. HEVEDER ÉS SZENTKÉP.***

Gyere, nézd! Csupa ismert kép - mint az igazi
Így jól tudom a magam szerepét
Ezer éve ismerjük az új dramaturgiát
Ilyen meghatón a nagyok se játszák

Az a fő, amit más is lát
Túl a kereten a múltat siratják néhai csodák
Mosolyoghatsz egyformán, vagy sírhatsz díjakért
Soha el ne hagyd a díszletek szélét!

Mint a filmeken, nézd ahogyan élsz: üres jelenet!
Mint a filmeken, műsor az egész. S ez a szereped
A szép históriát hányan írták át
Mond miért is bántották?
Így nem igaz, nem igaz, nem igaz, nem igaz már

Gyere, nézd! Csupa ismert kép. Egy sem igazi
És nem tudom a magam szerepét
Diadalmas fellegvárak lógnak a semmiben
Csak egy kis vihar s lezuhan minden

Mint a filmeken, látni akarom mind a neveket!
Mint a filmeken - tudni akarom, miről ki tehet
A szép históriát hányan írják át
És miért is bántották?
Így nem igaz már, nem igaz már, nem igaz már
Ho-o-ó**