Van egy nő a telepen, aki hátrafele megy. Farol a lépcsőn, s búcsút int a lemenő napnak. S mivel hátrafelé megy, az idő is hátrafele megy vele. Állítólag idegenvezető, ez neki rutin. A járó-kelők furcsán nézik, egyesek megszólják.

Először furcsálltam én is, de aztán rájöttem, így biztos másképp látja a világot. Ami neki megy, az nekem jön, amit ő elhagy, afelé én közeledek, amit ő nem lát, azt én pontosan látom, amit én nem látok, azt meg ő igen.  És csak akkor tudunk egymás mellett sétálni, ha pontosan a szemembe néz, és megbízik abban, hogy én látom, hova megyünk, és tudom vezetni. És fordítva, azonnal szól, ha a hátam mögött valami veszély fenyeget, elhaladó autó, vadorzó kutya.

És hát persze a randevú sem volt teljesen ortodox. Az előétel után azonnal a szex jött, aztán veszekedés, jakuzzi, szalagkorláton való átmászás, virágszedés, szerenád, kacsintás, sarok összeverés, sörözés, evés, de az ételt csak a megevése után főztük meg, háztűznéző, kakaskukorékolás, Budapest látványosságai, barlangászás, Daubner-cukrászda, Daubner Béla, én vagyok a hibás, á dehogy, pont, hogy én, s végül elcsattant az első csók, ami olyan volt, mintha az utolsó lenne. De mégis a Világmindenségben az első. És akkor megnyugodtam. Lehet így darabokban is látni a világot. Lehet, hogy így egyszerűbb is, mintha folyton időrendi sorrendben látnánk. Pláne, hogy az idő csak egy illúzió.

Olyan meggyőzően tudott érvelni, hogy még a homokot is eladta volna a sivatagban, így vitt el úszni. És ott megértettem. A víz egy idő nélküli dimenzió, ahol a testek súlya ugyanolyan, mindenki pont ugyanúgy néz ki sapkában, mindenki egyforma, ha hátban úszik, ha mellben, gyorsban, vagy pillangóban. HINTALÓ FOGA.

Képen: Frances McDormand a Three Billboards Outside Ebbing, Missouri című amerikai filmből- REARVIEW

Budapest, 2020. augusztus 26.