Felvettem a fűzőmet. Mióta megcsináltattam a mellem, nincs egy perc, hogy ne fájna a hátam. A kis csigolyák, mintha homokszemcséket rejtenének, s tűszúrás-szerű érzetet keltve folyamatosan éberen tartanak. Itt a D-s zónában fel kell venni a versenyt, de azt senki nem mondta, hogy ez ennyire fog fájni. Hogy ennyire fog fájni, hogy elfogadjanak. Amikor odakinn elfogadnak, akkor már idebenn elviselhetetlen az élet. Érdemes volt? Kétlem.
Kiszolgáltatottak vagyunk mindahányan. Vannak ideák, elvárások, vannak normák. De nem vagyunk egyformák. És ha a kis mell nem tetszene senkinek már rég kihaltunk volna. Most attól, hogy megnövesztették, a gének nem viszik tovább. És egyáltalán nem biztos, hogy ide tartozok, ha itt nem fogadnak el. Lehet, hogy teljesen máshova.
A karakteremből sem adódik a nagy mell. Azt viselni kell tudni. Én meg szeles vagyok, ugri-bugri, vagy más napokon mélázó-szellemeskedő, de semmiképp nem az a dögös bombázó. Bárki is akart olyanná változtatni, tévedett.
Mindenkin van valami szép, ha más nem, a lelke. Persze van, hogy pont az nem. De mindenkinek van egy története. S ezek a történetek szövik át, meg át a kozmoszt mióta világ a világ. S mindenkinek van egy ellensége, amitől igazán fél. „A vadkan fejében a nyúl, a nyúl fejében a galamb, s a galamb fejében a darázs.”**
EZ VOLT A MAI SOKKHATÁS
*A történet meg nem történt eseményeken alapuló gondolatkísérlet, ha bármilyen hasonlóság van a valósággal, az a véletlen műve. (Nagy mell, mint metafora szerepel.)
**Testen kívül elrejtett mitikus erő/lélek/ellenfél ereje
Budapest, 2024. július 23.
