• „put your picture on my wall,
• it reminds that it’s not so bad”* 

Ha már nyomi vagyok, legalább keressek rajta, de mindenképp írjam ki! Ez volt a segítő instrukciója 10 éve, amikor ezt a blogot elkezdtem írni. Na még azt nem találtam ki, hogy lehet vele keresni, de majd a mentor megmondja, reméljük.

Ma megint Biusról van szó természetesen. Láva már családtagként fogad. A szokásos lelkiélet óriási röhögésekkel. Anyám napi beszólása: -” Az nem elég, hogy ilyen kis semmilyen bizonyítványokat rakosgatsz ki, attól te még nem vagy író, ahhoz tudni is kell írni.” - mondja ezt úgy, hogy egyáltalán nem ismeri a munkáimat, nem egy korosztály, nem egy ízlés, és még csak azt sem tudja, miről formál véleményt. A nárcisztikus személyiségzavar lecsap, kell neki az a napi tüske. Annyira beteg, csalódott és annyira fél, hogy én jóval tehetségesebb vagyok és nincs olyan szar életem, mint neki, hogy muszáj neki lehúznia magához, mert természetesen energiát nem akar befektetni abba, hogy oda eljusson, ahova én, vagy csak a közelébe. Egyébként szerintem mindenki író, még az is, aki nem tud róla, csak esetleg közönsége nincs.

Na szóval Béla eltűnt, és ez már a kóros elkerülő kötődési minta eredménye. Egyszerűbb lenne átbeszélni, kezetrázni, elbúcsúzni. Én tuti nem fogom meggyógyítani, pláne hogy nem is engedi, elkerül. Világos. Julia Roberts szerint „mi nők nem rehabilitációs központok vagyunk, nem projektet, partnert keresünk.” Én speciel szeretem a projekteket, de igaza van, férfiban az nem jó, vagy csak egy ideig. Nem tudom, erről most inkább nem döntök hirtelen, hátha olyan projekt jön, akivel leesek a székről röhögés közben.

Biuséknál is zajlik az élet, de a beleegyezése nélkül azért azt most nem teregetem ki, annyi legyen elég, tele van tartozékokkal, amit a mozaikosodó családja innen-onnan hoz. Felújítanak, s a családfát többet nem látom. Ezzel kapcsolatban Bius kijelentette, ő teret akar a nappaliban, ha már ideje nincs. - „Drágám, tőlem karácsonyra a tér-idő kontinuumot megkapod!” - mondtam, s itt már fájt a hasunk a röhögéstől. Alig várom az új rendet!

Mikor hazaértem még folytattuk. Ugye én csak itthon látom a messengerem, butatelefonom van. Inkompatibilis vagyok az okosokkal.

- Béla válaszolt, jelekkel kommunikál, de legalább valahogy – írom Biusnak.

- Ezt hány nap után sikerült neki? Lehet, eddig tetszhalott volt. Óvatosan vele, ha feltámadt! - válaszol.

Igaza van Biusnak, még közel a Halloween, ilyenkor bármi megtörténhet…..vagy az a Szent Iván éj? Ezeket az angolszász ünnepeket mindig keverem.

- A múltkorira egyáltalán nem válaszolt, most 1 nap, az egész jó – írom. 

- Ja, az nem is rossz.

- Anyám még az elején mondta, lehet, hogy csak hallucinálom a Bélát. Most meg a fantomférfi feltámad.

- Lehet, anyádat is hallucinálod.

- De elég stabilan. Ilyeneket az Einstein mond: „Reality is merely an illusion, albeit a very persistent one.”** És úgy tűnik te.

- Mert mindenki az ő gondolatait viszi tovább a könyveiben.

- Abban az időben rajta kívül bizonyára senki nem gondolkodott, legalábbis úgy, ahogy ő, nem.

Hát így kerültem Einsteinnel egy csetablakba, mint ahogy Coelhóval múltkor egy konyhába. Erre mondják, jó körökben forog. Sky is the limit! Csak a lumbágóm múlna már el, és akkor ígérem nekifutok a felszállópályának. De meredeken.

*Eminem - Dido: Stan

**A valóság csupán illúzió, habár tartós. - Albert Einstein

Budapest, 2024. november 16.