Tegnap uszoda után Mónika barátném ismerősével beszélgettünk az uszoda pénztárában. Tibor ásványkarkötőket árul, amiket Mónika percenként szétszakít önkívületi állapotban. Valamiért úgy fogalmazott, hogy golyókat, lehet, hogy én fogalmaztam úgy. S kérdeztem, ez ilyen gésagolyó, s ha igen, lehet-e belőle lüktető típust rendelni. Szóval, ha valaki kitalálja a lüktető gésa-golyót, aki tulajdonképp én vagyok, majd feltalálói díjat azt kérek azonnal! És nyilván a nők millióinak köszönőlevele is el fog érni, ha nem most, esetleg egy másik életemben, másik dimenzióban valahol a Galaxis satur alpha sarkából kifordult fraktál tejesbödön fémfogójának jobb sarkán. Már ha ott létezik Univerzum, s miért ne létezne? Ha írok róla, kell legyen, s ha nincs, majd most lesz! Ez ilyen egyszerű! Képzeletben minden lehetséges.

Node, nem erről akartam írni! Mindig elkalandozok a bevezetőkben és félrevezetem a közönséget, azt az összesen 8 stabil olvasót, aki minden viszontagság ellenére már 10 éve velem van. Itt meg is köszönöm nekik, hogy eddig is olvastak. S ha nem engem olvastak, az sem baj!

Tehát a gésa, eredeti nevén, Anika, keramikus Debrecenben és már írtam róla szilánkokat még szarvasi kihelyezésem kapcsán, amikor is a Körös holtága melletti közös biciklizés közben megcsillant hajkoronáján a lemenő nap. Halimmunológia, NAIK – HAKI. Ha valaki emlékszik, annak csillagos ötös! Azért akartam róla írni, mert megint vizslája van, s az új kislány neve Sakura (japán: cseresznyefa virágzás), s Anika ennek örömére előrukkolt cseresznyefa virágos tányérokkal. Igen szép a magyar vizsla lány is, hát még a tányérok, s gondoltam megragadom az alkalmat és csinálok nekik egy kis reklámot. Azonnal lefoglaltam egy tányért, s majd valamit küldök neki cserébe, ha mást nem, pénzt. Mi bajunk lehet?

Közben jómagam is keramikuskodtam, egész jók lettek már a korongozott tárgyak is, hát még az ékszerek, kisplasztikák. Egyelőre csak én mondom, de hátha elterjed a híre. Főleg a DIMENZIÓKAPU sikerült kifejezetten jól, s nyerte el a végső tulajdonos tetszését. Most Sándor Bécsben mindjárt magához nyúl, mert a minimál japándobozt várta, de az másnak úgy megtetszett, hogy nekiadtam. De én azt gondolom, az Univerzum nem azt adja neked, amit akarsz, hanem, amivé válnod kell, ahhoz hogy fejlődj. S ha ebben a történetben én vagyok az univerzum, akkor, nyilván így is igaz.

Az agyagba formázásnak egyébként van valami megfoghatatlan teremtőereje, s értem, hogy miért csinálják olyan elszántan ezt emberek. Azóta önerőből kitanultam a japán kinstugit, ez cserépgyógyászat arany ragasztóanyaggal, s Sándor már áldotta is a nevem, hogy nem tudtam ezt előbb, mondjuk tavasszal, amikor eltörte a teásbödön tetejét, amit így a tudás hiányában pillanatragasztóval forrasztott egybe.

Hogy most tulajdonképpen mire is akarok kilyukadni, az nem fontos, mert azt gondolom, hogy a confirmation biass (megerősítési torzítás) miatt mindenki azt ért az írásom alatt, amit akar. Olyan üzenetek mennek át, amikre az olvasó befogadó, s olyanok nem, amikre nem, s amit írok, úgyis félreérti, a saját szűrőjén keresztül látja. A hozzám való viszonyulás meg mindig is kettős volt: vagy nagyon szeretnek az emberek, vagy nagyon nem. Megosztó vagyok, mint a mazsola, amit a kalácsból, aki utálja, kicsipegeti. Kedves olvasó, így csipegesd ki magadnak azokat az üzeneteket, amik neked szólnak, s a maradékot hagyd ott! Köszönöm, hogy újra megtiszteltél!

Shifuku, yorokobi, yuuga sa!*

Kép: Sakura, a magyar vizsla lány és a növény is Debrecenben

*japán: bliss, joy and grace (boldogság, öröm és kegyelem)

A nevek, s történetek valósak, semmi változtatást nem eszközöltem, mert a szereplők hozzájárultak eredeti neveik és történeteik nyilvánosságra hozatalára. Köszönöm nekik is, nélkülük nem tarthatnék ma itt!

Budapest, 2024. március 6.