Kutatók már évtizedek óta figyelik az erdei nünükék párzási szokásait. A téma kifejezetten a tudomány egyik főütőerévé vált, mióta kiderült, hogy a nünükék az erdőben szaporodnak, de vizekben rakják le petéiket.

Ez a kettősség a rovarvilágban nem egyedülálló és az entomológiai vizsgálódások hot-spot topic-ja már Linné óta. 

Különösen érdekes ezen állatok násztánca, mely a következőképpen zajlik: a nünükeszúnyog nőstényei a lakhelyül választott erdő egy sűrűbb, árnyékosabb részén kört alkotva letelepednek a faágakon, majd feromont bocsátanak ki, ezzel odavonzván a hím állatokat. A hímek megérkezvén, párokat alkotva a nőstények elé járulnak és jobb szárnyukkal előre, bal szárnyukkal hátra körözve a „Komámasszony, hol az olló?” játékot kezdeményezik. Ha a kiválasztott nősténynek tetszik a mutatvány, a nász megtörténhet, ha nem a hím újabb nősténynél próbálkozik.

Biotechnológusok kísérleteznek olyan transzgenikus nünükehímek előállításával, akik az „Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend”, a „Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék” és a „Csiga-biga gyere ki” kezdetű versek, mondókák kántálásával csábítanak.

Az eredmények egyelőre nem konzekvensek, főleg mert a transzgenikus nünükehímek nem akarnak párosodni. Teljesen megelégednek azzal a ténnyel, hogy ők valami új memetikai formaként jelennek meg a populációban és inkább a mémjeiket szaporítják, mint a génjeiket, lévén az lényegesen gyorsabb, nagyobb hatásfokú és kevésbé költséges.

Ezen kutatások természetesen bioetikai kérdéseket is felvetnek, melyek taglalására a cikk keretein belül nincs lehetőségünk.

Debrecen, 2014. március 23. 

         Ma reggel csúcsforgalomban szálltam fel a buszra, ami amellett, hogy tömve volt utasokkal, trópusokra emlékeztető izzasztó kánikula hőmérsékletűre volt felfűtve. Úgy határoztam, nekivetkőzöm. Tudtam, hogy a lúdtoll kabátomban nem bírok ki 20 percet ilyen időjárás viszonyok mellett.

         A kabát alatt olyan ejtett nyakú póló volt rajtam, aminek a nyaka redőkben aláhullva dekoltázst képez. A kabát levétele nem mindennapi erőfeszítésembe került. Lássuk be, tömegben nem lehet igazán szabadon vetkőzni. Bármennyire is elővigyázatos voltam, meglöktem a mellettem álló, egyértelműen Marfan szindrómás, telefonáló férfit, aki erre egyenesen a dekoltázsomba ejtette a mobiltelefonját. Az úr kissé elpirulva ezt mondta: - Onnan azért nem szedem ki! Én előhalásztam a telefonját és kedvesen így válaszoltam: - Remélem a kamera be volt kapcsolva. Ha igen, nem lesz nagy élményben része! Körülöttünk néhány szemtanú elmosolyodott. Én meg arra gondoltam, hogy saját magammal sem vagyok olyan intim viszonyban, hogy bármilyen tárgyat tartsak a dekoltázsomban, mások meg első  látásra ennyire feltétel nélkül megbíznak bennem.

         Állítólag nincsenek véletlen találkozások. Még akinek az ember az utcán a sarkára lép, vagy akibe belesodorja a tömeg, azzal is szerződést írt alá a két lét közötti térben és engedélyt kért ezekre a találkozásokra. Ha így van, kíváncsi vagyok, hogy ennek a találkozásnak milyen karmikus előzménye volt és mit tanultunk belőle.

Budapest, 2015. február 9.

         Hogy a férfi mit jelent, az korról-korra, személyről-személyre változik.

         Hajdanán a lovagkultúrában a férfi mindig megküzdött egy elérhetetlennek tűnő, vártoronyba zárt, nádszál derekú, törékeny és némileg meggyötört nőért. Azt azonban kevesen tudják, hogy ennek a lovagnak otthon már rendszerint volt egy jól bejáratott, méretes déli fertállyal és 6-8 gyerekkel rendelkező felesége. Nyílván a feleség kezdetben tetemes hozományát a gyermekek számának növekedése jócskán megapasztotta. A gyermekáldások számbeli növekedésével arányosan azonban a nő méretei is méltán növekedtek. Ezek az aránybeli változások a férfit határozott cselekedetekre ösztökélték. Tudta, hogy ilyen körülmények közt sem anyagilag, sem szellemileg és, gyanítom, hogy szexuálisan sem lehet és érdemes élni.

         Azt, hogy a lovagszerelem indítóokai mik voltak, tehát már tudjuk. Ettől persze ezek az érzelmek lehettek valósak, erre bizonyíték a lovagköltészet megannyi műve. Az is elképzelhető, hogy ez egy vagyonszerzési forma volt. Hiszen, aki vártoronyba van zárva, annak a szülei esténként nem levesgyöngyös köménymaglevest vacsoráznak és a Dallast nézik ingyentévén. Számolhatunk ezek után azzal is, hogy a kiszabadított nő kiteljesedvén el kezd szaporodni. Ne is részletezzük! Látjuk, hogy az eredmény ugyanaz. A férfi 6 év múlva ugyanabban a kátyúban csücsül és újabb portyára gondol. Világos, ez ilyen korabeli vetésforgó. Az otthagyott nőket is csak megmenti valaki.

         Na, de beszéljünk a mostról! Most nem tudom, mi van. Azt fel tudom vázolni, hogy én hogy képzelem a férfit, de lássuk be, ez egy igen szubjektív vélemény lesz, mely kizárólag az én személyes eddigi tapasztalataimon, élményeimen, fantáziáimon alapul. Ezért inkább azt írnám le, hogy milyennek szeretném látni a férfit. Ezt pedig azért nem teszem, mert mire megfelelő körültekintéssel jellemzem és meghatározom, ő annyit sem mond, hogy viva la France és elillan, mintha sosem létezett volna.

Budapest, 2014. október 1.

             Fülbe aplikálva, fülön-fejen, zsemle nagyságú. Antenna lóg ki belőle. Rádióhoz, cd-lejátszóhoz, walkmanhez, walkie-talkiehoz, de leginkább okostelefonhoz csatlakoztatva.

         Nyilván azért szaporodtak el ennyire, mert az emberek macskaszerű közönnyel viseltetnek a városi természet nyújtotta képek és hangok befogadása iránt és inkább egy belső világba menekülnek.

         De nem is erről akartam írni. Amikor az omnibusz bejött a divatba, ősanyáink hosszú romanisztika korabeli rokolyát öltve, egyenes derékkal, hercegei tartással utaztak ezeken a járműveken. Ezt a pozíciót egy gondosan megválasztott és az öltözéket kitűnően kiegészítő ernyőre hanyag eleganciával való támaszkodás tette teljessé. Ebben a korban, ha egy úr le akart szállni a járműről, főhajtással a következőt rebegte: - Nagyságos asszonyom, elnézését kérem, le szeretnék szállni. Kérem, arrébb vinné az ernyőjét, hogy ebbéli szándékomat jelezhessem a kalauznak?

Mire a válasz emígyen hangzott: -Természetesen uram, a legnagyobb örömmel.

         A minap, mindehhez képest a buszon egy izomagyú, napszemüveges, kopasz gorilla csak hanyagul megkocogtatta a vállam és ujjával jelezte, hogy az útjában vagyok és engedjem már ki, mert ő le akar szállni.

         Hogy a verbális kommunikáció kezd kihalni korunkból, már rég észrevettem, de hogy a non-verbális is már-már a zen-minimál kategóriát súrolja, az lesújtó. Geszusnyelvről nem is beszélhetünk, hiszen faarca volt, vonal szája és a Bono által oly népszerűvé vált átláthatatlan napszemüveg a kézenfekvően merev tekintetét is eltakarta.

         Merem állítani, a siketek és hallássérültek jelnyelve is szofisztikáltabb. Félek, ha a kommunikációnk tovább degradálódik, nagyon unalmassá válik majd az élet.

Budapest, 2014. szeptember 28.

Az internet-adó javaslatának kapcsán elgondolkodtam, kit és mit is lehetne még megadóztatni?

         Vessünk ki terjeszkedési adót a ,,kripto-kommunista” vakondra, mert meg nem engedett ,,földalatti” konstrukciós munkálatokat végez az egyébiránt jól rendezett kertekben, szántóföldeken? Vagy sebességadót a ,,buddhista” csigára, mert meditatív lassúsággal halad és ezzel föltartja a mai rohanó-zakatoló világ ritmusát? Esetleg holdfény használati adót a ,,holdkóros” tengeri teknősre, ki a Hold fázisaihoz igazodva teszi le tojásait és kicsinyei a Hold fényét követve találják meg anyjukat? 

         Nem, mégis egyszerűbbnek tűnik az embereket megadóztatni. Vessünk ki rájuk csókadót! A csók, lévén természeti juttatás, Szja (16%) és EHO (27%) köteles. A kettő összesen több, mint 40%-os adókulcsú. Nézzük az ügynek a jó oldalát! Ha legközelebb akarsz adni egy csókot a kedvesednek, adjál mindjárt kettőt és aznap már nyugodtan alhatsz, hogy az államgazdaság nem miattad fog összedőlni.

Budapest 2014. november 12.

Könnyekig meg vagyok hatva, amikor azt mondom, hogy azok a drága nők, akik szilikon melleket operáltatnak magukra tulajdonképpen a társadalom téves megítélésének áldozatai. A pszichológusok úgy gondolják, hogy testképzavarosak, de ez egy rendkívül korlátolt vélemény és abszolút nem látja át ezen tett valódi okát.

Tulajdonképpen eme hölgyek tisztában vannak a Globális felmelegedés várható következményével. Azaz, hogy a jégsapkák elolvadását követően a vízszint annyira megemelkedik, hogy szárazföld szinte nem is marad és tudják, hogy a szilikon jól úszik a vízen.

Bizonyára azt tervezik, hogy ha ez a szörnyű idő eljön, ők élő tutajként összekapaszkodva majd lebegnek a víz felszínén és mi többiek, ha már kifáradtunk az úszkálásban, beléjük kapaszkodhatunk.

Ilyen fokú előrelátást és altruizmust egyszerre még nem tapasztalhattunk egy bizonyos embercsoportnál.

Ezen felül bizton állíthatom, hogy egy új pszichológiai irányzat is kezdetét veheti, nevezetesen a Csíkszentmihályi Flow-ja után a Műmellűek Rafting-ja.

Senecának igaza volt, a dolgok nem vagy csak jók, vagy csak rosszak, hanem jók és rosszak egyszerre, és az ember ítélőképessége dönti el, hogy hogyan kezeli azokat.

Budapest, 2013. október 14.