Kutatók már évtizedek óta figyelik az erdei nünükék párzási szokásait. A téma kifejezetten a tudomány egyik főütőerévé vált, mióta kiderült, hogy a nünükék az erdőben szaporodnak, de vizekben rakják le petéiket.

Ez a kettősség a rovarvilágban nem egyedülálló és az entomológiai vizsgálódások hot-spot topic-ja már Linné óta. 

Különösen érdekes ezen állatok násztánca, mely a következőképpen zajlik: a nünükeszúnyog nőstényei a lakhelyül választott erdő egy sűrűbb, árnyékosabb részén kört alkotva letelepednek a faágakon, majd feromont bocsátanak ki, ezzel odavonzván a hím állatokat. A hímek megérkezvén, párokat alkotva a nőstények elé járulnak és jobb szárnyukkal előre, bal szárnyukkal hátra körözve a „Komámasszony, hol az olló?” játékot kezdeményezik. Ha a kiválasztott nősténynek tetszik a mutatvány, a nász megtörténhet, ha nem a hím újabb nősténynél próbálkozik.

Biotechnológusok kísérleteznek olyan transzgenikus nünükehímek előállításával, akik az „Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend”, a „Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék” és a „Csiga-biga gyere ki” kezdetű versek, mondókák kántálásával csábítanak.

Az eredmények egyelőre nem konzekvensek, főleg mert a transzgenikus nünükehímek nem akarnak párosodni. Teljesen megelégednek azzal a ténnyel, hogy ők valami új memetikai formaként jelennek meg a populációban és inkább a mémjeiket szaporítják, mint a génjeiket, lévén az lényegesen gyorsabb, nagyobb hatásfokú és kevésbé költséges.

Ezen kutatások természetesen bioetikai kérdéseket is felvetnek, melyek taglalására a cikk keretein belül nincs lehetőségünk.

Debrecen, 2014. március 23.