Ma reggel csúcsforgalomban szálltam fel a buszra, ami amellett, hogy tömve volt utasokkal, trópusokra emlékeztető izzasztó kánikula hőmérsékletűre volt felfűtve. Úgy határoztam, nekivetkőzöm. Tudtam, hogy a lúdtoll kabátomban nem bírok ki 20 percet ilyen időjárás viszonyok mellett.

         A kabát alatt olyan ejtett nyakú póló volt rajtam, aminek a nyaka redőkben aláhullva dekoltázst képez. A kabát levétele nem mindennapi erőfeszítésembe került. Lássuk be, tömegben nem lehet igazán szabadon vetkőzni. Bármennyire is elővigyázatos voltam, meglöktem a mellettem álló, egyértelműen Marfan szindrómás, telefonáló férfit, aki erre egyenesen a dekoltázsomba ejtette a mobiltelefonját. Az úr kissé elpirulva ezt mondta: - Onnan azért nem szedem ki! Én előhalásztam a telefonját és kedvesen így válaszoltam: - Remélem a kamera be volt kapcsolva. Ha igen, nem lesz nagy élményben része! Körülöttünk néhány szemtanú elmosolyodott. Én meg arra gondoltam, hogy saját magammal sem vagyok olyan intim viszonyban, hogy bármilyen tárgyat tartsak a dekoltázsomban, mások meg első  látásra ennyire feltétel nélkül megbíznak bennem.

         Állítólag nincsenek véletlen találkozások. Még akinek az ember az utcán a sarkára lép, vagy akibe belesodorja a tömeg, azzal is szerződést írt alá a két lét közötti térben és engedélyt kért ezekre a találkozásokra. Ha így van, kíváncsi vagyok, hogy ennek a találkozásnak milyen karmikus előzménye volt és mit tanultunk belőle.

Budapest, 2015. február 9.