Natasa Fjodorovna urával, Fjodor Joszifoviccsal ült a kandalló mellett ezen a szokatlanul hideg hajnalon. Natasa tudta, hogy ura megcsalja, és azt is, hogy a szobalánnyal, de nem volt mit tenni: ridegek voltak a pravoszláv házasságok. Nem volt elég a hideg időjárás, Natasa mellkasába egy jeges kéz markolt, és ki akarta tépni a szívét.

Natasa Fjodorovna szép volt, okos és dacos, az ura buta, csúnya és betörhetetlen. Így valahogy az összkép harmonikussá vált. Natasa nem szeretett főzni, annál inkább cigarettázni. Úgyhogy nem is főzött, csak cigarettázott. Ez így volt korrekt. Fjodor meg a cselédségre vetette ki a hálóját, hogy ezzel így áthidalja a kettejük közti kontrasztot.

Most azt hiszem, kellene is történnie valaminek, de orosz, és leginkább csehovi drámákban ez igen ritka. Mindenki csak feszt szenved, az idő valahogy nem mozdul. Mindenki be van fagyva abba a szerepbe, amibe az író helyezte a kezdeti leírások során. Mindaddig, míg valaki be nem megy a városba. Ez a valaki jó eséllyel nem jön vissza. Ezzel ki is fullasztva a dráma csehovi kereteit. E kitérő után akkor folytassuk!

Natasa Fjodorovna felállt és azt mondta: - Bemegyek a városba vágott virágért. Tudta, hogy ez a szolgálólány feladata lenne, de keresztbe akart neki tenni. Fjodor Joszifovics válaszolt: - Hozzon egy pud dohányt, ha visszajön. – De nem jövök vissza. – Akkor ne hozzon!*

Igen, igen, ahogy megjósoltuk. De semmi ok az elkeseredésre, az orosz hősök így boldogok. És nem csak Csehovnál. Ez egy életérzés, kiverhetetlen belőlük, hát fogadjuk el őket ilyennek, és a legközelebbi alkalomkor menjünk be mi is a városba.

*Idézet Alfonzó világszínházából. Képen Alfonzó-Ványadt bácsi

Budapest, 2021. május 9-10.