Köztudott tény, hogy az erdei nünükék, mivel hártyás szárnyuk hozzáízesült kitines szárnyukhoz, nem tudnak repülni. A faj egyedül lárva korában képes a levegőben történő helyzetváltoztatásra, akkor is úgy, hogy a kapaszkodó karmával a virágokat beporzó méhek, darazsak bundájába csimpaszkodva szállíttatja magát.

Carl Rogers korai munkássága során sokat foglalkozott a kifejlett erdei nünükék lélektani jelenségeivel. Számos esetet tanulmányozott, és még több egyeddel beszélgetett. Arra a következtetésre jutott, hogy az erdei nünükék mozgássérülteknek érzik magukat, és úgy érzik, senki nem fogadja el őket, hogy senkinek nem tudnak megfelelni.

Ezen megfigyelések indíttatták Rogerst a kliens-központú pszichoterápiás gyakorlat megalapítására, aminek, mint tudjuk központi elve a páciens elfogadása és kapcsolat teremtése, fejlődése. Hosszas évtizedes munka eredményeként sem tudta a fajt megszabadítani maró önvádjától, önértékelési zavaraitól, és igazi kapcsolatokat sem sikerült kialakítania az állatokkal. Pályatársai kritizálták is, hogy kár volt egy ízeltlábút választani kísérleti állatnak, és hogy valószínűleg a rovarpszichológia nem teljesen összeegyeztethető a humán pszichológiával.

Rogerst nem hagyta nyugodni ezen állatkák sorsa, így genetikus barátjához, George Grey-hez fordult segítségért. (Grey nevét eredetileg az első immortális sejtkultúra -a HeLa sejtek- elindításához köthetjük.) Grey felvetette, hogyha a problémát pszichológiai úton nem lehetett megoldani, esetleg megpróbálhatják biológiai úton. Genetikai modifikáció során Grey eltüntette az erdei nünükék kitines szárnyát, de valamilyen előreláthatatlan génkapcsolat következtében ezzel a fajhatárokba is belenyúlt és egy teljesen új fajt -az erdei nünükeszúnyogot- hozott létre.

Ez a faj később a biotechnológiai vizsgálódások egyik kiemelt mintapéldája lett és az is kiderült róluk, hogy az irodalom, a zene és a festészet területén is kiemelkedő alkotásokat hoznak létre. A művészeti alkotások fényes bizonyítékai annak, hogy igen fejlett a kapcsolatteremtő képességük, hiszen a modern kor művészete akkor válik művészetté, amikor kapcsolat alakul ki a szemlélő és a művész között.

Elgondolkodtató az a kitartás és elhivatottság, amellyel ez a két tudós dolgozott. Munkájuk nemcsak a pszichológia világát forgatta fel, de a faj értelmezését is újrafogalmazta, és egy olyan érzékeny területét érintette a facilitációnak, amelyhez eddig még kevesen mertek nyúlni és ahol eddig még igazi megoldások nem igen születtek.

Köszönet az inspirációért Bodnár Imrének!

Budapest, 2016. október 9.