Egy újabb elgyötört nap után, amikor Fjodor Mihaljovics A félkegyelmű című művén dolgozott, fáradtan egy kád langymeleg fürdőre gondolt. Hozott vizet a kútról, míg az a tűzhelyen melegedett, mécseseket gyújtott és a kád szélére helyezte. Fürdősót keresett, és az élmény megkoronázásaként olvasnivaló gyanánt Balzac Elveszett illúziók három kötetével a hóna alatt beslattyogott a fürdőszobába.

Fjodor Mihajlovics rátarti ember volt. Száraz sherry-t kortyolgatva mentális társalgást folytatott Balzac-kal: „Fiam, sose leszel igazán elismert író, ameddig nem valami világnyelven publikálsz, például oroszul!” A társalgásban az sem zavarta, hogy akihez beszél már történetesen halott. „És ezek a karakterek! - folytatta. „A realizmust már rég túlnőttük!” Dosztojevszkíj ragaszkodott ahhoz az elgondolásához, hogy a szeretetről érdemes írni, az nyitja meg jó irányba az embereket. Mi lenne, ha Miskin herceg monológja a következőképp hangzana: „Nézze meg a kisgyereket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak szemébe, aki ránéz önre és szereti önt?” – morfondírozott.

Felhörpintette a maradék sherry-jét, kinyújtóztatta fáradt tagjait, és egy hatalmas sóhajjal a víz alá merült. Mikor felbukkant, tudta, hogy kész van a remekmű. Soha nem érezte ennyire elégedettnek magát. Meg is fogadta, inspirációnak legközelebb is a kissé sós-fanyar Manzanilla sherry-t és a hasonló karakterekkel jellemezhető  Balzac-ot hívja segítségül.

Szarvas, 2015. július 1.