- „i do not know what it is about you that closes
- and opens; only something in me understands
- the voice of your eyes is deeper than all roses
- nobody, not even the rain, has such small hands” **
Tegnap még úgy gondoltam, tudom, s mára semmivé lett. Ha meglátom, s beszélek vele, más, mintha nem látom, s mások beszélnek róla. És már több, mint egy hónapja nem is láttam. Az analízis mindig könnyű volt számomra, de rengeteg dolog van a racionalitás felett, amiket nem lehet számba venni. Két félig kész történet találkozik két emberben, s annyi tekervényes gondolat, s esemény siklik ki, el nem mondott, elhallgatott érzés. Annyi biztos, a történetnek mindig csak a felénk eső oldalát látjuk. S amit mi 6-osnak látunk, a másik velünk szemben nyilván 9-esnek. S csak akkor látom úgy, ha átmegyek az ő oldalára, ha belebújok egy napra az ő cipőjébe. De ezt senki nem akarja. Még ha két emberrel ugyanaz is történik, az egyik összetörik valami alatt, míg a másik, csak legyint és azt mondja, végre vége, csinálhatok mást. A kérődzés is csak addig érdekes, míg el nem jött az ideje annak, hogy vagy lenyeljük, vagy végleg kiköpjük, amit éppen rágcsálunk.
Az életben sok minden történik és sok minden belefér, és nincs az az iskola, ami felkészíthet arra, ami tulajdonképpen a mienk. De ha eljön, érezzük. Azt érezzük, hogy nem akarunk tovább menekülni, és végre kibontakoztathatjuk eltitkolt képességeinket. Egyszerre 8-10 nő akar életre kelni bennünk és akar különböző dolgokat tanulni, alkotni. Felfedez magában, s maga körül olyan dolgokat-embereket, amik-akik mellett eddig elment. A biztonságosnak látszó toxikus kapcsolataiból kitör, ez a környezetet nagyon zavarja, de már több, mint 40 éve minden zavarja, szóval semmi új.
És akkor bekövetkezik, amit sose hittünk volna, a terhesség alatt felszívódott iker lelke, ami eddig bennünk volt, mert nem akartuk elengedni és állítólag ez egy betegség, amit kezelni kell (szerintem egy képesség, amit kamatoztatni), szóval eltávozik. Egy egyszerű, de igen rosszul sikerült vérvétel miatt, ami olyan szöveti traumát okoz, hogy kis híja, hogy nem az SBO-n kötünk ki. De mégsem halunk meg, viszont az ikert végleg kiűzi. És akkor most itt maradunk tök egyedül. Ez rendkívüli módon érdekes. Nincs az a feszülés az agyunkban. Nincs két akarat. És vannak, nyilván még majd lesznek emberek-dolgok, amik már nem érdekelnek, mert az az iker érdeklődési köre volt. De hogy magyarázom meg ezt a barátaimnak, a pasimnak, akihez most egyáltalán nem tudom, hogy köt-e még valami, nem én választottam, hanem az iker. Az a golyó, az egy kibaszott fecskendő volt, és semmi mást nem gondolt, csak, hogy add kisanyám a véred, mert nekünk arra szükségünk van, meg akarunk menteni egy embert. És lehet, hogy két embert mentettek meg. 47 évig kihordani egy ikerlelket az már patológia. El nem tudom képzelni, hogy most ezután mi lesz, így egyedül. A novelláim tuti megváltoznak. Most az olvasó nyilván fellélegez: - „na csak ír már a kiscsaj valami olvashatót is!” S még zárszónak annyi: senki ne keresse az ikerlelkét, nem olyan nagy buli az, mint amilyennek az ezo-spiro-asztrológus oldalak, jósnők beállítják.
let the dead would be with the dead and the living with the living
to TB
*utalás 2 műre: Mérő László- Mit gondol a golyó, Péterfy Gergely- A golyó, amely megölte Puskint
**E.E. Cummings- Somewhere I have never travelled, gladly beyond
Budapest, 2024. június 6. és 9. Újhold és azután
