Én természetemből adódóan olyan halogató típus vagyok, főleg érzelmi kérdésekben. Kivéve persze, ha valakit nem kedvelek és közeledik, annak azonnal megmondom, hiszen nincs értelme, hogy hosszan szenvedjen. Hogy ez mért alakult így, azt nem tudom. Azt hiszem, arra szoktam várni, hogy valami csoda történik, és a dolgok maguktól elrendeződnek akkor is, ha én nem lépek közbe.

Fiatalabb koromban türelmetlenebb voltam, és a fizikai szinten elrendezhető dolgokat most is szinte azonnal megteszem, ott nincs értelme az Univerzumra várni, de élethelyzetek megoldása, lelki traumák feloldása nem megy egyik napról a másikra. Nincs olyan, hogy te mafla, ne szeresd már azt a Gézát tovább, hát nem látod, hogy mást szeret? Vagy például, ki mondja meg, hogy mennyi elég a gyászból? A lélek mindent pontosan addig halogat, ameddig arra szükség van. Persze az ilyen kitolt határidők is hamar eljönnek, és akkor muszáj megoldani a fájdalmat, félelmet, megaláztatást, elhagyattatást, katasztrófát.

Mindazonáltal, hogy szokásom halogatni azt gondolom, hogy érdemes ezeket a traumákat még a földi életben megoldani, mert a bardóban (két lét közti tér) teljesen mások a lélek lehetőségei, és én úgy tudom, hogy kifejezetten kapcsolati problémákat ott nem lehet megoldani. Ezért születnek sokan újra. Azt mondják, hogy a test a lélek börtöne, pedig pont fordítva: a test a lélek lehetősége, hogy helyrehozza a kapcsolatait, és igazán a lélek akkor kerülhet könnyen börtönbe, ha elhagyja a testet, ugyanis a testnélküliség a cselekvést teszi lehetetlenné, és aki nem cselekszik, annak nem változik a Karmája.

Ezeket meggondolva úgy tűnik, hogy bizonyos szempontból azt hiszem, hogy nem testesültem még meg, hiszen bizonyos vonatkozásban nem cselekszem, vagy várok egy olyan helyzetre, ahol úgy cselekedhetek, ahogy én akarok. De lesz-e ilyen helyzet? Vagy hozzam-e magam ilyen helyzetbe? Azt hiszem alszom még erre egyet!

Budapest, 2023. szeptember 1.